3. Évad 1. Rész

~Hope~

El sem hiszem, hogy végre betöltöttem a 18-at és már csak a ballagás meg az érettségi van vissza. Már nagyon várom, hogy vége legyen a giminek és mehessek a művészeti egyetemre ősztől. Persze szerettem a gimnáziumot, nem volt vele semmi bajom, a barátaimmal tölthettem a napokat, megszokott környezet, jó fej osztálytársak... de már úgy érzem, szükségem van a változásra. A szemüvegemet végre elhagyhatom, a fogszabályozómat levették, a hajam a nap hatására teljesen kiszőkült... örülök, hogy egy teljesen új emberként, felfrissülve vágtok neki az utolsó heteknek, és a nyárnak.

Nem vagyok egy elzüllött tinédzser, igazából egészen normálisnak számítok. Szeretek otthon ülni, olvasni, zenélni, rajzolni, de ugyan akkor sokat járok el a barátaimmal vásárolni, kajálni, bulizni, strandra. A szüleimmel kifejezetten jó a kapcsolatom, talán azért, mert nagyon fiatalok és nagyon lazák. Anyum egy modellügynökségnél dolgozik. Rengeteg időt foglalkozott azzal, hogy ne csak a hihetetlenül vékony lányok lehessenek modellek, hanem az alacsony, átlagos testalkatú, szép lányok is kapjanak lehetőséget. Az egyik nagy ausztrál divatcég felfigyelt a folyamatos kampányolására, nagyon megtetszett nekik az ő álláspontja, az elképzelései. Mára már ez a cég hihetetlen sikereket ér el, a modelljeik a legszebbek közé tartoznak szerte a világon. Apum, ő egy lemezkiadót vezet, ahol ő személyesen tehetséges énekeseket, bandákat keres a környékről, és őket karolja fel – idejét egyáltalán nem sajnálva. Hihetetlenül becsülöm a munkáját és imádom, hogy ennyit foglalkozik a fiatalokkal. A szabad idejében pedig rengeteget golfozik, amihez én is nagyon szeretek csatlakozni.

Sajnos nekem hiába jó mind a kettőjükkel a kapcsolatom, ha ők egymással nem igazán jönnek ki. Rengeteget veszekednek, az elmúlt években többször is már odáig jutottak, hogy el akarnak válni, volt, hogy apa egy pár napra elköltözött tőlünk... Nem az a probléma kettejük között, hogy nagyon fiatal koruk óta együtt vannak, és már nem szeretik egymást, mert még mindig hihetetlenül oda meg vissza vannak egymásért, hanem a kistestvérkérdésen megy a balhé. Hiába próbálkoznak, egyszerűen nem jön össze nekik a baba, amit én is nagyon sajnálok, hiszen mindennél jobb lenne, ha lenne egy kistesóm, de sajnos néha már inkább azt kívánom, hogy inkább váljanak el, de fejezzék be a folyamatos veszekedést.
De a családomnak van még egy nagyon fontos tagja, Brad.
-          Szerelmem? Merre jársz? – karolt át a barátom. Bradley-vel már 1,5 éve együtt vagyunk, és minden tökéletes.
-          Ne haragudj, egy kicsit elkalandoztam. Már várom, hogy végre nyár legyen.
-          Tudom. Én is nagyon várom. Nem szeretem, hogy külön iskolába járunk, de majd szeptembertől. Minden megváltozik.
-          Igen, minden még tökéletesebb lesz a maga tökéletlenségével együtt. – összebújva néztünk valami idióta filmet a tv-ben, ami egyáltalán nem érdekelt sem engem, sem őt. – Időben haza kell vinned, ugye tudod?
-          Tudom, de azt nem mondta anyud, hogy nem maradhatok nálatok utána. – vigyorgott kisfiúsan.
Csak egy nevetéssel díjaztam ötletét, miszerint nálunk marad, majd pedig feltápászkodtam az ágyról, hogy a konyhába mennyek valami üdítőért.
-          Hozz nekem valami kaját, légy szíves.
-          Persze, még jó, hogy ez a te házad. Még szolgáljam is ki a nagy segged, mi? – nyújtottam rá a nyelvem, majd leballagtam a konyhájukba, ahol Brad anyukája főzött. Rámosolyogtam, majd gyorsan kiszolgáltam magam, és visszamentem a szobába.
-          Hol a kajám? – nézett szomorúan.
-          Bocs, de lent volt anyád. Nem akartam vele túl sokáig egy légtérbe lenni.
-          Ne legyél már ilyen ellenséges.
-          Nem én vagyok az ellenséges. Te is tudod, hogy azóta utál, mióta megtudta, hogy a második suli amit megjelöltem az L.A.-be van. Nem szeretem, hogy úgy kezel téged, mint egy kisgyereket és elkényeztet.
-          Igen, azt én se, leszámítva az elkényeztetős részt. Azt határozottan kedvelem.
-          Idióta! – löktem meg vigyorogva.

A délután hamar eltelt, így kénytelen voltam haza menni, amit valahogy mostanában nem szívesen teszek. Mindig ugyan az vár rám, a veszekedéseik közepébe csöppenek, ahogy most is.
-          Megjöttünk! – kiabálom idegesen, amikor már vagy 4 perce észre sem veszik, hogy az ajtóban álltunk, pedig még hangosan be is vágtam azt magunk után, mikor bejöttünk.
-          Kincsem! – ölelt magához szorosan apum, mire anyum sírva csak felrohant az emeletre – Milyen napod volt?
-          Egészen tűrhető. A szokásoson kaptatok össze?
-          Nem, de minden veszekedés ide vezet. Most kitalálta, hogy megcsalom őt.
-          És megcsalod?
-          Igen, elméletileg minden egyes szembe jövő nővel, és minden fiatallal, aki bejön az irodámba. – forgatja meg a szemét, amin én jót mosolygok - Már nagyon unom, hogy folyton csak veszekszünk.
-          Nem értem miért csináltok ebből ekkora ügyet. Ha ennyire zavar, hogy nem tudtok összehozni egy kistesót, mennyetek el dokihoz vagy fogadjatok örökbe egy kisgyereket. Annyi megoldás lenne erre az egész marhaságra, nehogy már nekem kelljen ezen agyalni, hogy netek hogyan legyen gyereketek.
-          Kicsim, az élet egy hullámvasút. Egyszer fent, másszor lent.
-          És ti már 6 éve csak lefelé tartatok ezzel a hullámvasúttal. Lassan már mélyebbre nem is süllyedhettek.
-          Látod? Akkor majd onnan felfelé fogunk menni. Hagyj nekünk még egy kis időt.

2. évad 12. rész

Sziasztok! :) nincs túl sok idő írni, mert most nyaralok, csak éppen beteg vagyok .:D ez is rövid, de ha haza értem ígérem hosszabb résszel jövök. :) 17-e után várható az új rész, addig nincs rá lehetőségem, mert még utazunk tovább Amszterdamba, meg Gentbe, meg Brüsszelbe, meg Regensburg-ba, de utána már hozom a részeket!! :D

u.i.: A blog szeptember 1-jén bezárja kapuit

Reggel én voltam a korábban kelő, mondanám, hogy korán kelő de a 9 óra elég későnek számít. Egy gyres zuhany után a konyhába vetettem magam, hogy egy kicsit rendet rakjak, és elkészítsem a reggelit, majd indulnunk is kell szegény kicsi Hopehoz. Tudom, hogy Harry vigyáz rá, és óvja őt, egy haja szála sem görbül meg, ha vele van, de attól még aggódom érte, amikor nincs velünk. Ez a reakció persze teljesen normális, hiszen anya vagyok. Az a dolgom, hogy aggódjak a gyerekemért.
Feldübörögtem a lépcsőn az emeletre, hogy átöltözzek, és Niallt is kirobbantsam az ágyból,  ám amikor benyitottam a szobánkba ő vigyorogva lépett ki Ádámkosztümben a fürdőszobából. A szemem mintha önálló életre kelt volna, teljesen véletlenül végigpásztázta a felém közeledő fiatalember testét.
- Szeretlek! - nyögtem ki teljesen megbabonázva, amikor elém ért.
Niall egy pillanatra megdöbbent, majd hangosan nevetve az ölelésébe vont, én pedig pipacsvörös fejemet a mellkasába fúrtam.
- Jó reggelt, szerelmem! - nevetett a fülembe, majd apró csókot váltottunk - Szóval nem álmodtam. Tényleg a menyasszonyom vagy!
Bal kezemet vizsgálgatta, majd egy csókot lehelt az arcomra és a szekrényéhez lépett, hogy elkészüljön.

- Annyira örülök nektek. El sem hiszem, hogy végre golyókat növesztettél Horan és megkérted Aprilt.
- Nagyon vicces vagy, Styles, hahaha. - forgatta szemeit újdonsült vőlegényem.
- El sem hiszem, hogy megnősülsz, haver! - ugrott rá vigyorogva Louis, amikor bejelentettük a nagy hírt - Ez annyira izgi. Alig várom a legénybúcsúdat. A világ legjobb bulija lesz!
- Nyugi, Tommo, egyenlőre csak tegnap kértem meg a kezét, még ráérünk.
- Aha, csak nehogy aztán a hosszú jegyességgel elszúrjátok. Bár nálatok nem tudni, a ti kapcsolatotok egy kész szappanopera.
- Jól van, Louis, köszönjük. - csillapította nevetve Liam - És srácok, most hogyan tovább? Mármint így nem igazán élhettek külön.
- Igen, ezen már sokat agyaltunk, egyenlőre, mivel Niall eljön hozzánk egy kis időre, még van időnk eldönteni, de úgy néz ki, hogy ide költözünk, ott pedig lesz egy kis nyaralónk, vagy valami. Még nem beszéltük meg pontosan.
- Értem.
- Jön a második gyerek, ugye? Hát persze, úgy tudtam. Hiszen mire lenne ez a hirtelen nagy sietség, meg ez a nagy szerelem. Hogy gondoltátok, hogy eltitkoljátok? A legjobb barátaitok vagyunk, és én akarok lenni a keresztapa. Ugye fiú lesz?
- Figyelj, Lou. Nincs második baba, neked a saját gyerekeddel kéne foglalkoznod, nem gondolod? - nyújtotta rá a nyelvét Niall játékosan - Így is a rajongók teljesen ki fognak borulni, ha kiderül, hogy nem csak te leszel apa, de én megnősülök és van egy öt éves lányom. Tuti, hogy elveszítjük a fél rajongói táborunkat.
- Meg fogják érteni, hogy mi folyik körülöttetek, de ha nem, akkor ők nem is igazi rajongók.Nyugi, minden rendben lesz, miattunk meg ne aggódj. Hopenak nem való a rivaldafény és nekem nincs szükségem a firkászokra. Legalább addig élvezzük a nyugit, míg ide nem költözünk, rendben? - bújtam szorosan hozzá. Átölelte a vállamat és a hajamba puszilt.
- Szeretlek!

2. Évad 11. Rész

Sziasztok! :)
Rövid lett, eseménytelen, és rengeteget késtem vele, tudom. De nincs időm írni. Eddig dolgoztam, most egyik barátnőm gerinctöréssel torházba került és a jövőhéten pedig elutazom két hétre. Azt se tudom hol áll a fejem, hova kapjak, de amint tudok írni, jön az új rész, ígérem.

~April~

- Szóval? Kezd zsibbadni a térdem. - nevetett fel kínosan, mire észbe kaptam a bambulásból, és felsegítettem.

- Igen, azt hiszem. - nyögtem ki gyorsan, mielőtt túlkomplikálnám.

- Tessék? Komolyan?

- Igen, Niall, hozzád megyek. - nevettem fel boldogan, és hagytam, hogy szorosan az ölelésébe zárjon. Most éreztem magam hosszú idő után először igazán felhőtlenül boldognak. Nem számított abban a pillanatban semmi, nem számított, hogy mit fognak gondolni az emberek, nem számított semmi, csak mi... úgy körülbelül három percig, amíg újra el nem kezdett kattogni az agyam.

- De ez nem azt jelenti, hogy már holnap össze kell házasodnunk, ugye?

- Nem, egyáltalán nem. - vigyorgott rám szüntelenül, és még mindig nem engedett el.

- De...

- Nyugi, van időnk megbeszélni, most csak élvezd. Bevallom, nem számítottam erre a válaszra.

- Én sem. - kuncogtam - De mégis itt vagyunk, el sem hiszem. Mostantól a menyasszonyod vagyok?

- Az, a menyasszonyom.

- És te pedig a vőlegényem?

- Igen, én pedig a vőlegényed, a világ legszerencsésebb vőlegénye. - vigyorgott rám szüntelenül. Annyira jó volt ennyire boldognak látni.

- Ez esetben megcsókolhatlak? - öleltem át a nyakát.

- Bármikor, bárhol! - érintette össze a homlokunkat, mire én boldogan érintettem ajkaimat az övéihez.

- Szeretlek - suttogta halkan, mikor eltávolodtam tőle.

- Igen, tudom.

 Felhőtlen boldogságunkat Niall telefonjának a csörgése szakította meg, mire hangos felnyögtem, és hátrébb léptem, hogy elő tudja halászni a zsebéből a készüléket.

- Harry, valami baj van? - emelte gyorsan a füléhez a telefont. A név hallatán egy pillanat alatt engem is elfogott az aggodalom, így próbáltam Niall arcáról leolvasni, hogy mi történhetett, de ő csak vigyorogva hallgatta a bongyor fiú mondandóját - Igen, Harry, minden rendben. Igen, igent mondott. - ölelt magához fél karral, én pedig szorosan fúrtam az arcom a nyakába. - Jól van, haver, majd reggel beszélünk. Vigyázz a lányunkra. Én is szeretlek!

Miután letette a telefont, kicsit zavartan dörzsölte meg az arcát.

- Mióta is készültél te erre?

- Hát, egy ideje. Mindegy is, nem ez a fontos.

- Csak még egy kérdés, mindenki tudott róla, hogy mire készülsz?

- Csak Harry.
- Biztos?
- Nem. - húzta össze magát nevetve.
- Valahogy gondoltam. - vigyorogva nyomtam egy apró csókot az ajkaira.
Még egy darabig sétálgattunk, és beszélgettünk, majd hajnali három körül haza indultunk.
- Emlékszel, mikor régen, csak te meg én, minden napunkat együtt töltöttük, és semmi nem számított? Mindig ott voltunk egymásnak. Mindig is tudtam, hogy mi egymáshoz tartozunk, nem létezhetünk egymás nélkül, mint ahogy nincs lélegzet levegő nélkül.
- Életed legpocsékabb hasonlata. - szóltam közbe nevetve - Mára már elég volt a nyálas monológjaidból, Horan. Már igent mondtam, nem kell tovább törnöd magad.
- Csak gondoltam bebiztosítom azt az igent, nehogy még a végén mégis vissza add a gyűrűt. - nyújtotta rám a nyelvét játékosan.
- Idióta vagy!

2. Évad 10. Rész

~April~

- Tudod, most hogy meggyógyultam, megejthetnénk azt a randit amit ígértél. - huppant le mellém a kanapéra Niall.
- Meggyógyultál? - húztam fel az egyik szemöldököm és kérdőn pillantottam felé.
- Határozottan! - bólogatott magabiztosan, bár én kétlem, hogy így lenne, de rendben, mivel nem szeretnék még egy múltkorihoz hasonló veszekedést, legyen.
- És mikor gondoltad "megejteni"? - dőltem az ölébe.
- Mit szólnál a ma estéhez?
- Ma este? Hát nem is tudom, Hope-ra ki fog vigyázni? Oké, hogy Harryék szeretik meg minden, de nem hiszem, hogy örülne neki, ha az utolsó pillanatba kérnénk rá. Mi van ha már vannak terveik ma estére? - kezdtem félénken.
- Ne aggódj ezen, Harry fél óra múlva itt lesz Hope-ér és majd holnap haza hozzuk tőle, már megbeszéltem velük, és a mi kis angyalkánkkal is. Már tegnap lebeszéltem vele.
- Na szép, mit ne mondjak.
- Hát most na, nem tehetek róla, hogy már előre elterveztem mindent.
- Mindent?
- Majdnem mindent. - húzott közelebb magához és a hajamat kezdte piszkálni.
- Értem, és mik a terveid, ha szabad tudnom?
- Sajnálom, de nem szabad.
- Értem, és mennyire kell kiöltöznöm? - nyöszörögtem. Határozottan jobban szeretek egy átlagos, farmer-csizma,szövetkabát kombinációba lenni, mint egy estélyiben, amiben megfagyok így január első napjaiban.
- Nyugi, csak valami egyszerűre gondoltam, szóval valami kényelmeset vegyél fel. Olyanok leszünk, mint egy átlagos pár.
- Kivéve, hogy te nem vagy átlagos, és mi meg nem vagyunk egy pár.
- Még nem, drágám. Már csak idők kérdése, és te leszel Mrs. Horan. - hajolt közelebb, hogy megcsókoljon, de az arcánál fogva ellöktem magamtól.
- Ebbe nekem is van némi beleszólásom, nem gondolod?
- Ugyan, már hogy lenne? - vigyorgott rám édesen.
- Nagyon vicces. . nyújtottam rá a nyelvem, majd feltápászkodtam a kanapéról, és kibattyogtam a szobából.
- Szeretlek. - kiáltott utánam.
- Aha, persze. - kiáltottam vissza a lépcsőről, majd hangos nevetése töltötte be a házat.
- Egy óra múlva indulunk.
- Csodálatos, már alig várom.
Bevetettem magam az ideiglenesen közös szobánkba, majd elkezdtem előszedni az esti ruhámat. Előhalásztam egy fekete fehérneműszettet, egy fekete hosszú ujjú felsőt, hozzá egy szürke kötött pulóvert, barna kötött sálat, egy sötétkék farmert és ledobtam az ágyra. A fehérneműimmel együtt a fürdőszobába vetettem magam, majd neki álltam készülődni. A sminkeléssel nem bajlódtam, nem igazán izgatott, anya vagyok, jogom van smink nélkül császkálni, így inkább a hajam megszárítására koncentráltam, amikor berontott Hope sipítva.
- Megérkezett Harry bácsi!
- Jövök, kicsim. - kapcsoltam ki a készüléket, majd egy köntöst magamra vettem, és Hope után siettem. - Harold!
Bongyorka hatalmas mosollyal az arcán kapta felém a fejét, majd hozzám lépett, és szorosan magához ölelt. Olyan jól esett az ölelése, hogy nem volt kedvem elengedni, így csak szorítottam magamhoz, míg arcom a nyakába fúrtam, erre ő halkan nevetni kezdett.
- Csikis vagyok, te lány.
- Bocsánat. - engedtem el nagy nehezen.
- Már kezdtem kínosan érezni magam. - morogta mögöttem Niall, mire csak szúrósan felé pillantottam.
- Fogd be, vagy egyedül mész randizni.
- Ne akadékoskodj, ha kell elrángatlak.
- Csodálatos lenne. - forgattam meg a szemem.
- És mikor lesz az esküvő? - kapta fel Harry Hope-ot az ölébe.
- Esküvő? Az soha. - válaszoltam magabiztosan, de velem egy időben csendült fel Niall hangja is mellőlem.
- Még az idén, remélhetőleg nyáron.
Kikerekedett szemmel néztem rá, majd erősen gyomron könyököltem, Hazza pedig csak jót nevetett a szituáción.
- Jól van, fiatalok. Akkor jó szórakozást, élvezzétek az életet, amíg én apáskodom egy kicsit. Aztán mértékkel igyatok, jók legyetek, ne maradjatok el túl sokáig, és védekezzetek. Két gyerekre nem fogok már vigyázni. - ölelt át mindkettőnket, és miután elbúcsúztunk Hope-tól is, elvonultam, hogy befejezzem a készülődést.
Miután már teljesen késznek tekintettem magam, legalábbis haj és ruha szempontjából, úgy éreztem, egy leheletnyi smink még sem ártana, hiszen mégis csak Niall-al megyek randizni, és ha lencsevégre kapnának minket, akkor azért szeretném, ha nem úgy néznék ki, mint egy nyúzott anyuka.
- Csinos vagy. - segítette fel rám kabátomat a szőkeség.
- Köszönöm.
- Ha nem bánod, akkor sétálhatnánk. Nincs sok kedvem vezetni. - vakarta meg a tarkóját zavartan, mire én csak kuncogva bólintottam. Örültem, hogy sétálunk, mindig is szerettem vele sétálni. Hiába voltunk csak barátok, már gyerekkorunkban is romantikusnak tartottam, ha elmentünk sétálni.
Egy darabig csak csendben lépkedtünk a lemenő nap homályában, de ez kellemes csend volt, nem kellett mondanunk semmit, csak elveztük egymás társaságát, majd Niall egyszer csak kivette kezét a zsebéből, és az enyém után kapott vele, majd lassan összefűzte ujjainkat. Lehajtott fejjel kullogtam mellette, majd egy apró mosollyal az arcomon pislogtam fel rá. Mosolyomat ő is viszonozta, ám muszáj volt tudnom, hogy nem lesz-e ez baj, ha így mászkálunk.
- Ne aggódj ezen. - válaszolta halkan, mire megálltam, ő pedig rám nézett.
- Nem szeretném, hogy baj legyen belőle, hiszen ez London. Itt mindenhol fotósok vannak, és holnap már a címlapokon fogunk virítani.
- Ha azt mondom nem gond, miért nem érted meg, hogy nem gond? Szeretlek, tudod, te is szeretsz, amit nem bírsz bevallani még magadnak sem, és van egy kislányunk. Miért ne sétálhatnánk kézen fogva? Mi van akkor, ha lefotóznak, és pletykálnak? Két nap múlva költözök veletek vissza Spanyolországba, mindenki elfelejti, ennyi. Kérlek, csak ne rontsd el ezt az estét. Szeretném, ha normális párként viselkedhetnénk. - dörzsölte meg az arcát, majd egy szó nélkül menetirányba fordult, és elindult az utcán. Bűntudatot éreztem, hiszen teljes mértékben igaza volt, csak félek, hogy a rajongók mit fognak szólni hozzánk, hozzám, de legfőképpen ha Hope kiderül, akkor hozzá.
Mire észbe kaptam, már jó pár lépéssel előttem haladt, így gyorsan utána szaladtam, és bal kezem a jobb zsebébe csúsztattam, ahol összekulcsoltam az övével.
- Sajnálom. - bújtam hozzá közelebb - Túl sokat agyalok. Abba kéne hagynom.
- Semmi baj.
Hosszú séta után végre megérkeztünk egy csendesebb környékére a belvárosnak, amiről sosem hallottam, de volt ott egy cuki pizzázó, ahova bemenekültünk a hideg elől. A kis étterem, nem is, inkább falatozó, vagy nem tudom minek hívhatnám, de minden esetre nagyon hangulatos kis hely volt, és első pillantásra már teljesen elnyerte a tetszésemet. Ízlésesen volt berendezve, kedvesek voltak az ott dolgozók, de a legjobb az volt, hogy normális pár lehettünk.
- Remélem tetszik.
- Imádom. Annyira örülök, hogy nem puccos helyre vittél. Ígérd meg, hogy soha, de soha nem fogsz ilyen iszonyat drága éttermekbe elcibálni! Ígérd meg!
- Megígérem, hogy soha nem foglak elrángatni sehova, ahova te nem szeretnél menni... Kivéve, - tette hozzá gyorsan - kivéve az esküvőnkre.
- Nagyon vicces kedvedbe vagy ma, Horan. - nyújtottam rá a nyelvemet.
- Tudom. Örülök, hogy eljöttél velem ma ide. Sokat jelent.
- Én is örülök, hogy eljöttem, igazán kellemes hely. És terveztél még valamit ezen kívül?
- Igen, egy kis sétát, csak ahogy az átlagos húszon éves, gyerek nélküli, nem sztárok szoktak randizni. Majd otthon esetleg filmezhetnénk.
- Tetszik az ötlet.
A pizza isteni volt, és nagyon jól éreztük ott magunkat. Záráskor rúgtak ki minket, mivel egyikünknek sem volt kedve kimenni a csípős téli estébe, de végül kénytelenek voltunk elhagyni a meleg menedékünket, és lesétáltunk a Temze partjára.
- Nézd, beszélni szeretnék veled valamiről, de meg kell ígérned, hogy nem szólsz közbe, amíg be nem fejezem, kérlek. - fordított szembe magával hirtelen, majd felültetett egy korlátra. Bár egy pillanat alatt elöntött az aggodalom, de azért kíváncsi is voltam rá, hogy mit szeretne, azért bele egyeztem.
- Rendben.
- Tudod, April, egész eddigi életemben azért küzdöttem, hogy a lehető legtöbbet hozzam ki magamból, hogy az embereknek, a rajongóknak példát mutassak. De mindezeket már nem tudnám teljesíteni a segítséged nélkül. Te vagy a fénysugár ami áthatol a sötétségen, és mutatja a helyes utat. Egy hatalmas ragyogó csillag vagy, és valamilyen oknál fogva hagyod, hogy az életed része lehessek, és úgy érzem, ha megtudnálak róla győzni, hogy továbbra is engedd, hogy veletek legyek, hogy együtt legyünk, akkor rendben lennék. Nem számítana a banda jövője, mert tudom, hogy te még a legmélyebb gödrökből is ki tudnál húzni. Ha engednéd, hogy szeresselek, és te is viszont szeretnél minden rendben lenne, az egész életünk tökéletes lenne. Tudom, hogy nincs nagy fényűzés, és szmoking és nem egy hatalmas gyémánt, de ez egy ígéret. Egy ígéret, hogy szeretni foglak titeket életem hátralevő részében, és sosem foglak elhagyni. Nem lesz senki jobb nálad, vagy szebb vagy csinosabb, mert nekem nem kell olyan nő. Azok nem igaziak. Én szeretlek úgy, ahogy vagy, és minden hibád csak még tökéletesebbé tesz téged. Tökéletes vagy. Számomra legalábbis teljes mértékben. - térdelt le elém, miközben kihúzott egy kis dobozkát a kabátja belső zsebéből - April Grayson, gyerekkori valaha volt legjobb barátom, a kislányos édesanyja, életem szerelme, hozzám jössz feleségül?

2. Évad 9. Rész

Sziasztok! :)

Bocsánat a hosszú kihagyásért, de Informatika-érettsége kell készülnöm, és nem tudok semmit(!!!), és két hét múlva érettségi... De nembaj, majd csak lesz valahogy! Jó olvasást!

~April~

Fáradtan ültem az ideiglenesen közös ágyunkon hajnali kettőkor. Fejem mellett egy kislámpa halvány fénnyel világította meg a kezemben lévő könyv lapjait, az ölemben pedig Niall feje pihent, aki görcsösen ölelte át a derekamat. Egyik kezemmel a fiú láztól nedves haját cirógattam, miközben próbáltam elmerülni a romantikus regény soraiban, de ez nem igazán sikerült. Hiába faltam szemeimmel a sorokat és a lapokat, az eszem teljesen a mai nap eseményei körül forgott. Mikor a teszt negatív lett nagyon megkönnyebbültem. Rettenetesen féltem tőle, hogy most még egy gyerekünk lesz, hiszen újabban a kapcsolatunk sem fényes, bár nem vagyunk együtt, mégis úgy érzem olyanok vagyunk mint egy házaspár. Szeretek hozzábújni, és vele lenni, mindent szeretek benne, de mégsem vagyok képes úgy vele lenni, mint a barátnője, hogy megcsókolni csak úgy bármikor, olyan bizarr lenne az egész, főleg ha még össze is házasodnánk.
- Anyu! - zökkentett kis kislányom vékony hangja, aki a résnyire nyitott ajtón kukucskált be félálomba.
- Szia Angyalkám! Mi a baj?
- Rosszat álmodtam. - törölgette álmos szemeit miközben felmászott mellém az ágyra, és szorosan mellém ült. - Ez egy kalandos történet egy fiatal lányról és a kissé egy barátjától.
- Elmeséled nekem? - vette a kezébe a könyvem, majd lapozgatni kezdte - Nincsenek benne képek?
- Nincsenek. Ezt neked kell elképzelni. A történetben a lányt Margo-nak hívják a fiút pedig Quentin - nek.
- És ők szerelmesek?
- Ezt még nem tudom, még csak ma kezdtem el.
- Nekem nem tetszik. Nincsenek benne képek. - rázta a fejét csalódottan, majd apukája mellé ült, majd hosszú percekig figyelte Niall nyugtalan arcát. - Mi a baja a papának? Ő is rosszat álmodik?
- Igen. Tudod apu nagyon beteg, mint amilyen te voltál nyáron, emlékszel? Most ő sem tud jól aludni a láz miatt.
Hope szomorúan megsimította apukája arcát, majd beférkőzött az ő takarója alá, felemelte egyik engem ölelő karját, bemászott alá, majd óvatosan visszahelyezte az eredeti pozíciójába, és kényelmesen elhelyezkedett apukája ölelésében. Letettem a kezemből a regényt, és a szunyókálókat figyeltem az éjszaka további részében. Niall izzadságtól nedves haját cirógattam, és a kezem néha a csontos hátára is levándorolt. Tekintetemet egy pillanatra sem tudtam elszakítani a csodálatos képről. Kettejük között a hasonlóság sokkal több mindenben nyilvánult meg, mint amit én eddig észre vettem.
Hajnali öt körül a kis betegem mozgolódni és nyöszörögni kezdett, majd óvatosan felnyitotta a szemeit, és rám emelte tekintetét. Kék íriszei most fénytelenek voltak, nem csillogtak úgy, mint általában, laposakat pislogva méregette a karjaiban szuszogó kislányát, majd apró csókot lehelt a homlokára és felém nézett.
- Hogy vagy?
- Egész éjszaka fent voltál? - kulcsolta össze kezünket. Csak halványan elmosolyodtam és vállat vontam - April, nem kellett volna. Nem vagyok olyan rosszul, és neked is pihenned kell.
- De igen, kellett. Inkább gyere, jó lenne ha lezuhanyoznál, utána pedig be kéne venned valami lázcsillapítót.
Kikászálódtunk a paplan alól úgy, hogy Hope-ot ne ébresszük fel, majd a fürdőbe vezettem szegényt. Egy kicsit bizonytalanul állt a lábain, ezért úgy éreztem, hogy jobb ha mellette maradok. Felültem a pultra, amíg ő  a zuhanykabinban áztatta magát.
- Tudod, szerintem te szarabbul nézel ki mint én? - dugta ki a fejét az ajtó mögül és onnan vigyorgott rám fáradtan.
- Ez igazán kedves. - forgattam meg a szemem. - Legközelebb hagylak szenvedni.
- Nem tennéd. - zárta el a csapot, majd dereka köré tekert egy törülközőt és elém lépett.
- Gyere te nagy gyerek. Öltözz fel, és feküdj be az ágyba én pedig hozok gyógyszert. - löktem óvatosan a szobája felé.
- Várj. - nyúlt a karom után, és magához húzott. Szorosan átölelte a derekam és homlokát az enyémnek nyomta. - Köszönöm, hogy ápolgatsz.
- Ezen nincs mit megköszönnöd. Egy család vagyunk, ez a kötelességem, meg amúgy is az én hülyeségem miatt lettél beteg.
- Egy család vagyunk? - mosolyodott el lágyan. Szemében valami furcsa csillogást véltem felfedezni, ami engem is megmosolyogtatott.
- Te nem így gondolod?
- De, nagyon is.
- Na gyerünk te nagy gyerek. Öltözz fel, és gyere le a nappaliba. Ne ébresszük fel az angyalkánkat.
- Tényleg, hogy került ide? - lesett be az ajtón.
- Rosszat álmodott. Attól féltem ráfekszel, vagy valami. - nyújtottam rá a nyelvem játékosan.
- Na persze, kösz! Éreztem, hogy oda bújt. Olyan aranyos volt! - sóhajtott ábrándozva, amin halkan felnevettem, majd löktem rajta egyet óvatosan, hogy húzzon már befelé, és öltözzön fel. Én gyorsan lerobogtam a nappaliba, ahol ledobáltam a földre a díszpárnákat a kanapéról, és egy takarót raktam az egyik karfájára, a másikhoz pedig egy puhább díszpárnát a karácsonyfa mellől. A konyhában megkerestem a gyógyszeres dobozt, majd annak a tartalmát átkutatva találtam rá néhány szükségesnek vélt gyógyszerre. Egy kis tálcára pakoltam őket dobozostul, mellé egy üvegpoharat és egy üveg vizet tettem, majd a nappali felé vettem az irányt, ahol Niall már kényelmesen terpeszkedett a kanapén.
- Kényelmesen ülsz? - húztam fel az egyik szemöldököm
- Igen, kösz, hogy kérded, egész jó így. - vigyorog rám gonoszan. Jól van, Horan! A földről egy párnát felkapva teljes erőmből fejbe vágtam. - Ezt most miért kaptam?
- Szerinted én hova fogok ülni?
- Azt hittem, hogy mész reggeli csinálni. - nézett rám kiskutya szemekkel.
- És nekem ebből mi hasznom származik?
- Nem téged eszlek meg! - rántott vállat bohókásan, bár tekintetén látszott, hogy egyáltalán nincs jól, és legszívesebben aludna, de nem akart betegeskedni.
- Jól van, összedobok valamint, te addig pihenj.

A délelőtt folyamán nem nagyon csináltunk semmit, csak ültünk a nappaliba, miközben a karácsonyfa melletti kis kandallóban ropogott a tűz, és Hope egyik meséje halkan szólt a tévén
- Mi lesz az ebéd? - nyöszörgött mellettem Niall.
- Neked doktorbácsi, nekünk palacsinta. - vigyorogtam rá kedvesen.
- De jobban vagyok, nem kell orvoshoz menni. - nyafogott.
- Igen, persze, ezt ismerjük. Már hogy lennél jól? Reggel is, amire behoztam a kaját amit kértél reggelire, te addigra már úgy aludtál mint a bunda. Te nem szoktál elaludni, főleg, ha tudod, hogy kajaidő van.
- Fáradt voltam, na. Amúgy is kezdek meghízni, és akkor már nem szexizhetek neked a tengerparton egy szál fürdőnadrágban.
- Ne nekem "szexizz", hanem a csajoknak, akik nyálukat csorgatva bámulnak utánad. Bár szerintem nem a testedtől vannak elájulva, hanem a nevedtől.
- Amit te előszeretettel nyögsz. - vigyorgott rám gonoszan, majd magára rántott.
- Csak úgy közlöm, hogy ezzel a mondatoddal igen felkeltetted a kislányod érdeklődését! - böktem a fejemmel Hope felé, aki furcsa arckifejezéssel figyelt minket, majd hosszú hallgatás után megszólalt.
- Most kistesót csináltok? - vigyorodott el. A pillanatnyi meglepődés után kénytelen voltam az arcomat Niall mellkasába fúrni, hogy ne nevessem el magam hangosan, ám ez csak rólam volt elmondható, hogy toleráltam a kislányunk érzéseit, mivel Niall előszeretettel tört ki hangos kacagásban, mire mellkason csaptam.
- Nem kicsim, a mami csak megnézte a lázamat. - köszörülte meg a torkát a kis beteg.
- Pedig azt hittem, hogy lesz kistestvérem. Úgy szeretnék egyet. Veletek nem olyan jó játszani. - szomorodott el.
- De angyalom, ha lesz kistestvéred, biztos, hogy akkor még nagyon sokáig nem tudnátok játszani, mert ő még nagyon pici lenne, és nagyon sokat kellene ám rá figyelni és akkor az lenne a baj, hogy vele sem tudsz mit játszani.
- Nem baj, de olyan jó lenne. Csak mondom... - fordult vissza a meséje felé. Kicsit furcsán néztem kislányunkra még egy darabig. Pillanatok alatt újra a mesének szentelte a figyelmét, és teljesen kizárta a külvilágot, és pedig előszeretettel néztem a gyönyörű porcelánbaba arcát. Haját reggel hátra fogtam, így tökéletesen szabadon hagyta a kerek arcocskáját. Szemei csillogtak, ahogy izgult, hogy mi lesz a mesében, az arca kicsit ki volt pirosodva, gondolom melege volt a takaró alatt, amibe belebugyolálta magát, kicsi kezecskéivel a kedvenc Barbi babáját szorította. Olyan aranyos látványt nyújtott, én pedig előszeretettel néztem őt akár egész nap.
- Tudod, lehet, hogy sok mindent elbasztunk az életben, de Ő határozottan tökéletesre sikerült. - pillantottam fel Niallra, aki egyetértően bólintott.
- El kéne gondolkodnunk pár év múlva egy kistestvéren. Hátha össze jön egy kisfiú.
- Talán. - tápászkodtam fel - Megyek ebédet csinálni, te meg idd meg a teád, hogy hozhassam a másikat.
- Igen is, asszonyom! - nyújtotta rám a nyelvét, mire csak megforgattam a szemem, és Hopehoz léptem.
- Gyere kicsim, átköltöztetlek a kanapéra. Figyeld, hogy a apu meg ne szökjön, rendben? - guggoltam le elé, ő pedig csak nagyon lelkes fejrázással válaszolt. Felemeltem a fotelból, és átraktam Niall mellé, aki azonnal az ülésbe tápászkodott, és az ölébe vette a kislányát, és komoly beszélgetésbe is kezdett vele a meséről.

2. Évad 8. Rész

~April~

A reggel már teljesen nyugodtan indult, ott folytattunk, ahol tegnap délután abba hagytuk. Gyorsan lefőztem az életmentő kávét, amíg Niall összedobta a gofri tésztáját, és kisütöttem. Mivel ebédre hivatalosak voltunk Liam-ékhez, az ebéd miatt nem kellett aggódnom, az egész délelőttöt Hope kényeztetésével töltöttük, és persze folyamatos játékkal.
- Most apu legyen a babával! - vette el tőlem a szőke Barbit és apukájának adta, én pedig megkaptam a plüsskutyát, aminek eddig Niall volt a szinkron hangja.
Barbiék életének eljátszása igazán szórakoztató volt, főleg mivel Niall kapta az anyuka szerepét, és elváltoztatott hangon magyarázott. Persze Hope is és én is folyamatosan vihogtunk.
- Ne már, így kiesek a szerepemből! - visította a kicsiny családunk férfi tagja, majd durcásan letette a babát és elvonult.
- Most hova mész? - kiabált utána Hope kicsit ijedten.
- Kiteregetek. Itt senkit nem érdekel az egész napos erőfeszítésem. - sipította "Női" hangon, majd pár pillanat múlva megjelent a kezében a kosár vizes ruhával és felhúzott orral elindult a lépcsőn felfelé. És a nappali puha szőnyegén fetrengtem a nevetéstől, míg szegény kicsi Hope-om kétségbeesetten szaladt a lépcső felé, hogy utolérje az apukáját. Meg mindig nevetve pattantam fel, majd a lépcsőn utolérve kislányomat felkaptam, és a teregetős szobába szaladtunk.
- Apu, majd mi segítünk! - ugrott a nyakába kislányunk.
- A magad nevében beszélj, én csak élvezem, hogy végre nem nekem kell.
- Te szoktál teregetni? - nézett rám kislányom nagyra nyílt szemekkel, ami most Niallt késztette arra, hogy felvisítson.
- Ezt meg se hallottam, Hope Grayson! - sértődtem meg egy kicsit. Kicsit nagyon viccből, majd felálltam, és az ajtóból visszafordulva még ráöltöttem a nyelvem, majd kiléptem a szobából.
- Anyu, nem szabad nyelvet ölteni senkire! Nem szép dolog, hallod? Még te mondtad nekem, bocsánatot kell kérned!
- Igazán? Mikor tanítottam én ezt neked?
- Amikor kinyújtottam a nyelvem Tom-ra, és az anyukája megharagudott.
- Értem. Tényleg csúnya dolog kinyújtani a nyelved másokra, szóval ne haragudj kicsi angyalkám.
- Semmi baj. - vigyorgott, majd kicsi karjait szorosan a nyakam köré fonta.
- Ha semmi baj, miért akarod megfojtani a mamit? Már lilul a feje! - hallatszott mögülünk Niall hangja.
- Ne gonoszkodj, Horan. - nyújtottam rá a nyelvem.
- Anyu! - sipított fel kislányom, mire csak a homlokomra csaptam. - Most kérj bocsánatot aputól!
Nagy nehezen feltápászkodtam, majd az említett személy elé léptem, aki felhúzott szemöldökkel várta a bocsánatkérésemet.
- Drága Niall, kérlek bocsásd meg eme vétkemet, és ne haragudj, amiért rád öltöttem a nyelvemet. Nagyon csúnya dolog volt, nem kellett volna ilyen hevesen reagálnom. - vigyorogtam rá, mire ő alig tudta visszatartani a nevetését.
- Bocsánatkérés elfogadva. - tárta szélesre a karjait, mire és közéjük bújtam. - Tudod mennyi mindenre lehetne használni azt a csodálatos nyelvet?! - suttogta a fülembe, mire nekem kiugrottak a szemeim, de próbáltam visszatartani az előtörő nevetésemet.
- Inkább a te nyelvedet lehetne hasznosítani, nem gondolod? - húzódtam el tőle. Arcán hatalmas vigyor terült el, majd rám kacsintott, és mielőtt még elment volna Hope után megállt mellettem egy pillanatra.
- Majd éjszaka a hálóban, Édes! - nyomott puszit az arcomra, mire én felnevettem, löktem rajta egyet, majd eltűntem a hálószoba ajtaja mögött, hogy kicsit rendbe szedjem először magamat, utána pedig Hope-ot.

- Sziasztok! - nyitott ajtót Liam, majd két puszi és egy meleg ölelés után betessékelt minket a házba, de a mögöttünk lépkedő Niallnak már nem volt ilyen meleg a fogadtatás, mivel szegény fiú a hóban kötött ki.
- Paynooo! - nevetett, miközben a barátja rajta fetrengett.
- Hiányoztam? - nyomott egy adag havat a szőkeség arcába a házigazda.
- Kimondhatatlanul. - nyögött fel apucikánk. Nevetve csuktam be az ajtót, bár tudtam, hogy Niall meg fog fázni, mert tegnap is rosszul volt, de felnőtt ember, tud vigyázni magára.-gondoltam ezt én Csakhogy amikor a két jómadár befáradt csurom vizesen, Niall mellém lépett.
- Kicsim, amíg átöltözök csinálsz nekem egy teát? Teljesen átfagytam. - könyörgött édes hangon, mire szem-forgatva rábólintottam. - Kösz, imádlak! - nyomott puszit az arcomra, majd felrohant Liam után az emeletre.
- Ez mi volt? - vigyorgott Sophia.
- Ez kérlek a "legyenmégegygyerekünkésmennyünkrandiznimertszeretlek" Niall volt. - léptem be utána a konyhába.
- És ezzel mi a probléma?
- Nem tudom, nekem gyors. Persze, ott van Hope, aki miatt jó lenne, de nem tudom. Olyan furcsa érzésem van az egésszel kapcsolatban. Lehet, hogy most nagyon szeret minket, de ha egy vagy két év múlva már másra vágyik nem én szeretnék az lenni, aki teljesen összetörik, mert beleszeretett.  Jó ez így, ahogy van.
- És ezt neki is mondtad?
- Dehogy mondtam, az kéne még, hogy tudja. Tegnap így is össze vesztünk. Nem akarom, hogy Hope meghallja, tudod, ő olyan boldog. Megkapta az apukáját, amire vágyott.
- Ez jó dolog. Boldoggá tetted ezzel mindkettejüket, még akkor is, ha nem érzed így.
- Ha majd gyereked lesz tudni fogod, hogy itt már nem a te érzéseid számítanak. Bármit megtennél a kis porontyodért. Ha azt kérné kirepülnék az űrbe és hoznék neki egy csillagot, bármi áron. Itt nem számít, hogy lehetetlen. Akár meddig elmegyek, hogy ő boldog lehessen.
- Ez édes. Szoktunk Liammel néha a jövőről beszélgetni, hogy milyen életünk lesz, hol fogunk lakni. Nekem van egy furcsa megérzésem, hogy ez után az egy éves kihagyás után sem fognak a fiúk visszatérni a munkához. Legalábbis szerintem nem szeretnének, nekem ez jött le Liam mostani viselkedéséből.
- Igen, remélem igazad van. Akkor talán még én is átgondolnám a kistesó kérdést. - fogtam kezembe Niall bögréjét, majd kivittem a nappaliba, ahol a többiek tartózkodtak. Niall a földön ült, ölében pedig Hope térdelt, és a haját birizgálta.
- Gyönyörű vagy! - puszilta meg a kislány állát Niall.
- Te is az vagy! - tette kicsi kezét az apukája arcára.
- Te sokkal gyönyörűbb vagy! - döntötte le a szőnyegre a kis hercegnőt az apukája majd csikizni kezdte. - Nagyon szeretlek.
- Tudom! - nevetett Hope.
- Mond, hogy te is szeretsz. - kínozta tovább.
- Nem!
- Gyerünk! Különben nem hagyom abba.
- De be fogok pisilni! - sikította tündére hangon.
- Nem érdekel. Ha nem mondod, hogy szeretsz, akkor bepisilsz!
- Jól van, és is szeretlek! - sikított Hope kacagva, majd szorosan átölelte az apukáját.
- Tudtam én. - vigyorgott Niall a kislányára.
Mosolyogva tettem le a bögrét az asztalra, majd elhagytam a helységet, és kimentem az erkélyre. A kellemesen fagyos levegőt mélyen beszívtam, és hagytam, hogy a tüdőmet elárassza, és kiűzze a fejemből a gondolatokat.
- Ugrani készülsz? - hallottam meg hirtelen egy ismerős rekedt hangot, mire lenéztem - Csak meg akkor elkaplak.
- Innen felesleges lenne. - vigyorogtam le rá.
- Meg fogsz fázni.
- És ez téged miért is zavar, Styles?
- Engem nem zavar, de talán Niall-t fogja. - vont vállat vigyorogva.
- Szerinted hol nem szarom le?
- Hát ez kedves. - hallottam meg az említett srác hangját - Hoztam neked kabátot. - dobta le a kis dohányzóasztalra, majd csalódottan bement.
- Niall, várj! - siettem utána - A francba állj már meg! Mi a bajod? Mit vagy ilyen hirtelen haragú? Havibajos vagy vagy mi?!
- Nekem mi a bajom? Rád sem ismerek, teljesen kifordultál magadból. Hogy beszélsz egyáltalán úgy általában, meg rólam is? Most is, és a konyhában is. Hallottalak. - sóhajtott fel szomorúan, és lehajtotta  a fejét.
- Ne haragudj. Nem tehetek róla, kétségbe vagyok esve, rendben?! Elmentem sétálni. - bújtam bele a kabátba, ami mellesleg az övé volt, majd lerobogtam a lépcsőn, és kiléptem a bejárati ajtón. Nagyon sóhajtva indultam el jobbra, az tűnt szimpatikusnak, így arra kezdtem szaladni.

~Niall~

Egy darabig figyeltem a helyet, ahol az előbb még Ő állt. A gondoltok csak úgy cikáztak a fejemben, nem tudtam rájönni, hogy mi történt. Nem mondtam semmi rosszat, Ő volt az, aki "csúnyán" viselkedett. Délelőtt még minden rendben volt, teljesen jól elvontunk, aztán egyszer csak felfújta magát és egy csapásra vége a boldog családi idillnek.
Mérgesen dübörögtem le a földszintre, mire a többiek döbbenten figyeltek.
- Mi volt ez? Azt hittem kibékültetek. - nézett rám értetlenül Harry.
- Eddig még úgy volt, de ötletem sincs mi kattant be Nála mér megint. Elmegyek utána, és beszélek vele. Ez így nem jó. Nem baj, ha itt hagyom Hope-ot egy kicsit. Meg kell keresnem, mielőtt valami őrültséget csinál.
A többiék beleegyezése után kirohantam az ajtón egy vékony pulcsiba, és körülnéztem, hogy merre mehetett. Reméltem, hogy ismerem annyira, hogy megtaláljam, így elindultam az általam feltételezett útvonalon. Rohantam az utcákon, mint valami őrült, de a kereszteződéseknél alaposan körbenéztem, hogy merre barátságosabb a tovább vezető út, és mindig az ellenkező felé indultam. Egyre ridegebb és komorabb részére értem a városnak, ami kezdett megrémiszteni. Örültem, hogy még jócskán délután van, és nem kezd sötétedni, bár tél révén így is hamar lemegy a nap, szóval sietnem kellett.
Már órák teltek el, én pedig csalódottan huppantam le egy padra, ami a közelben volt, és a környezetet figyeltem, hátha meglátom, és akkor, végre hatalmas megkönnyebbülésemre ott ült tőlem nem messze. Nagy sóhaj hagyta el a lassan bekékülő ajkaimat, majd átszeltem a kis parkot, és felé rohantam.
- Most nekem kéne leüvöltenem a fejed! - szólítottam meg halkan, mire rémülten kapta fel a fejét. Szemei tompán csillogtak, majd megint a csizmájára szegezte a tekintetét. Óvatosan leguggoltam elé, és a térdére raktam a kezem - Mi folyik itt April? Miért zárkózol be? Mit titkolsz?
- Nem titkolok semmit. Félek.
- Mitől félsz, kicsim? Mindentől megvédelek, egy család vagyunk. - próbáltam magamhoz ölelni de nem engedte. Halkan hüppögni kezdett, arcán megeredtek a könnyek, majd a kabátom zsebébe nyúlt, és ki vett egy kis hosszúkás dobozt, majd remegő kézzel felém nyújtotta. Egy pillanatig csak néztem, majd elvettem tőle, hogy megtudjam mi is ez. A fehér dobozon hatalmas betűkkel virított, hogy "Terhességi teszt". A döbbenet úrrá lett rajtam, de pár pillanat múlva végre bátorságot vettem magamon, és megszorítottam a most már zokogó lány kezét.
- Kisbabánk lesz? - köszörültem meg a torkom.
- Nem tudom. Én nem akarom, Niall. Nem akarom, hogy pozitív legyen. - szorított a nyakam keservesen zokogva, miközben szorosan öleltem magamhoz.
- Minden rendben, haza érünk és megtudjuk, majd utána megbeszéljük, hogy mi lesz. Nyugodj meg! - simogattam a hátát, majd felálltunk a hideg padról, és hazaindultunk. Sikerült leintenem egy taxit, ami vissza vitt minket Liamékhez, ahol April azonnal a mi kocsinkba ült, én pedig a többiékkel, és Hope-val is megbeszéltem, hogy maradjon ott még egy kicsit, míg mi megbeszélünk mindent. Bár rettenetesen átfagytam, és biztos voltam benne, hogy ha csak megfáztam, akkor hatalmas szerencsém van.
A nagy fekete autó lassan gördült a havas utakon, próbáltam óvatosan vezetni, míg April kétségbeesetten szorította hideg bal kezemet, ős próbáltam a kicsi puha kezeivel felmelegíteni azt.
- Minden rendben lesz, megígérem. - emeltem számhoz kezét, és óvatos csókot leheltem rá.
- Remélem. - motyogta alig hallhatóan, majd az ablakon kifelé kezdett bámulni.

A kanapén ülünk egy-egy forró nyugtató teával takaróba bugyolálva, a kandallóban kopogott a tűz, az egyik fotelben összekucorogva pedig a betakart Hope szundított.
- Jobban vagy? - simítottam végig a mellettem ülő gyönyörűség karján.
- Persze, jól vagyok. Ne haragudj rám, kérlek. Beszélnem kellett volna neked a babaparáról, de túlságosan kétségbe voltam esve. Nem tudtam, hogy mondjam el, hogy kérjek segítséget, féltem a reakciódtól, a helyzettől.
- Már nincs okod félni, ketten mindent meg tudunk oldani. Ketten együtt!
- Együtt! - nyújtotta felém a kisujját, mire és mosolyogva akasztottam bele a sajátomat az övébe.
- Niall, jobb ha lepihensz, kezdesz lázasodni. - simította meg az arcom. Tisztában voltam vele, hogy nem kerül el a betegség, így nem lepett meg a dolog, hanem rábólintottam, majd feltápászkodtam, és az emelet felé igyekeztünk együtt. Elől ment April kezében a gyönyörű kislányunkkal, mögöttük pedig én a büszke apuka, mint egy aludni induló normális család.

2. Évad 7. Rész

~April~

Niall-al a kanapén összebújva töltöttük a délutánt, miközben a tévé halkan szólt mellettünk, de egyikünk sem figyelt rá. Én sokkal inkább voltam elfoglalva Niall felsőjének és ujjainak a piszkálásával, míg ő néha a nyakamra vagy vállamra lehelt puha csókokat. Az ebédünket már jó ideje elfogyasztottuk, így csak egy nagy takaróba bugyolálódva pihentünk.
- April.
- Igen?
- Eljönnél velem randizni? - suttogta lágyan a fülembe.
- Tessék? - fordítottam hátra a fejem, hogy lássam az arcát.
- Eljönnél velem randizni? Esetleg egy vacsora egy eldugott kis étteremben majd séta, vagy valami ilyesmi. felülhetnénk a London-Eye -ra.
- Niall, a kapcsolatunk szimplán "szakmai", te is tudod.
- Igen, persze. Gyereknevelés extrákkal. Ne csináld már, tudom, hogy te is többet érzel nem csak én. Tudom, mert engedted, hogy végre megcsókolhassam azokat a gyönyörű rózsaszín ajkaidat, és érzem minden apró gesztusodból, amiről azt hiszed, hogy nem veszem észre, de észre veszem. Csak gyere el velem randizni, kérlek!
- Ez nem ilyen egyszerű. Van egy lányunk, Hope. Emlékszel? Nem mehetünk el csak úgy.
- Majd valamelyik srác szívesen vigyáz rá. Tudod, mennyire imádják, főleg Harry. Nem hiszem, hogy bánná, ha apáskodnia kéne egy picit. Kérlek, csak most ez egyszer. Ha rosszul sikerül, akkor nem emlegetem többet, és békén hagylak.
- Nem tudom, Niall. Mi lesz a rajongókkal? A fotósokkal?
- Tudod mit, nem érdekel Felejtsd el!Elmentem!  - pattant fel mérgesen, majd kiviharzott a bejárati ajtón, és becsapta maga után. Döbbenten ültem a kanapén és csak bámultam a pontot ahol eltűnt. Az autója csikorgó kerekekkel fordult ki a kocsifelhajtóról és a megengedett sebességhatár többszörösével hajtott el. Csak nehogy baja essen!
A kanapé végébe gyűrt párnát, amin az előbb még ő feküdt, magamhoz húztam és szorosan megöleltem. Még Niall illata volt. Miért kellett tönkre tennem ezt a csodálatos napot? Miért nem tudtam csak egyszerűen beleegyezni a randiba? Miért kellett felidegesítenem? Idióta vagyok. De ha egyszerűen megijedtem? Ez nem ilyen egyszerű, hogy csak úgy elmegyek vele randizni, vagy igen?
A dohányzóasztalról elvettem a telefonomat, és Harold számát tárcsáztam.
- Szia, April!
- Harry, összevesztem Niallal, és félek, hogy hülyeséget csinál vagy baja esik. Nagyon dühösnek látszott és nagyon gyorsan hajtott el. Nem akarom, hogy baja essen. Annyira hülye vagyok! - törölgettem könnyeimet, és próbáltam nem hangosan sírni.
- Nyugi, minden rendben lesz.
- Nem hiszem, nagyon mérges és nagyon megbántottam és csak úgy elviharzott másfél órája, és...
- ... és most hajtott fel a garázsomhoz. - szakított félbe - Beszélek vele, ne sírj, biztos csak hirtelen felkapta a vizet. Nyugodj meg, majd később beszélünk. - nyomta ki, és pedig egy kicsit megkönnyebbültem, hogy náluk van.
Hosszú perceken keresztül ültem a kanapén a gondolataimba temetkezve, majd inkább a konyhába mentem, hogy uzsonnát készítsek Hope-nak, mivel szerintem csak percek kérdése és megébred, olyankor pedig nagyon éhes szokott lenni.
Niall távozása óta órák teltek el. Hope egy darabig könyörgött, hogy mi is mennyünk át Harryékhez, de végül egy kis hógolyózás után kellően elfáradt és a nappaliba kuporodtunk filmet nézni.
- Mikor jön haza a papa? - fészkelt be magát az ölembe.
- Nem tudom, kicsim. Biztos jól érzik magukat, beszélgetnek. Minden rendben, neki is lehet néha egy este amikor a barátaival van, nem igaz?
- Ühüm. - bólogatott, majd a vállamra hajtotta a fejét - De szeretném ha ő is adna puszit lefekvéskor.
- Ha még nem lesz itthon, akkor majd beküldöm, és utána ad majd puszit, ami vigyáz az álmaidra.
Csendben néztük a filmet, ami bár engem nem igazán kötött le, kislányom figyelmét legalább elterelte az apja hiányáról, majd a vége előtt el is aludt.
Az óra már jó ócskán kilenc órát mutatott, mikor Hope-val az ölembe megindultam az emelet felé. A szobájába érve óvatosan átöltöztettem, bekapcsoltam az éjjeli kislámpáját, és egy puszi után becsuktam az ajtót, majd visszamentem a nappaliba. Nem akartam addig elaludni, amíg Niall haza nem ér, vagy Harry nem szól, hogy ott marad-e vagy valami. Nagyon aggódtam, és úgy éreztem meg kell beszélnünk a dolgainkat egyszer és mindenkorra.
Telefonom halk rezgésére kaptam fel a fejem, majd gyorsan fogadtam is a hívást.
- Szia, Ami! - emeltem a fülemhez a telefont.
- Csak Harryvel érdekelt minket, hogy elrendeztétek-e a dolgokat Niallal. - szólt bele vidáman.
- Még nem volt alkalmam találkozni vele mióta elment. Azt ne mond, hogy nincs nálatok - estem kétségbe.
- Órákkal ezelőtt elment. Azt mondta haza megy, hogy beszéljetek.
- Nem jött haza, hacsak... - pattantam fel, majd a csizmámba bújva a ház elé rohantam - Hál' Istennek!
- Meg van?
- Igen. Majd beszélünk. - nyomtam ki, majd az út szélén álló autó felé siettem. Hirtelen nyitottam ki az autó ajtaját, majd egy pillanat alatt Niall nyakába borultam és szorosan öleltem.
-Te idióta hülye barom! - csaptam mellkason - Ha még egyszer ezt meg mered csinálni én esküszöm szétrúgom a formás segged.
- Na haragudj. - ölelte át a derekam.
- Most kiszállsz, betolod a segged, adsz egy jóéjt-puszit a lányodnak, és utána elbeszélgetünk. - töröltem le a könnyeimet, majd ott hagytam azt a majmot.
A hálóba vártam a jómadár érkezését, aki beiktatott még egy gyors zuhanyt is a fejmosás előtt. Egy szál alsóban lépett be a szobánkba, a törülközőjét rádobta a radiátorra majd leült velem szembe és csak hallgatott. Mindketten hallgattunk. Nem tudtam egyszerűen leüvölteni a fejét, pedig nagyon szerettem volna, de most, ahogy előttem ül, hihetetlen nyugalom áraszt el.
- Kezdhetem én, vagy esetleg te szeretnéd? - törte meg a csendet.
- Te csak fogd be. - pattantam fel. Ennyi kellett, hogy újra elöntsön az idegesség - Meg vagy te húzatva? Mond normális vagy te, Niall? El tudod képzelni mennyire aggódtam? Hogy jutott eszedbe, hogy elhajtasz csak úgy egy szó nélkül? Mégis mit gondoltál? És ha esetleg bajod esett volna? Ha valakivel össze ütközöl, vagy nekimész valaminek vagy mit tudom én. Mi van, ha ott halsz meg valami balesetben mert ideges voltál. Nem csinálhatsz ilyet, megértetted? Van egy kislányunk, aki a folyosó másik felén alszik. Van egy lányod, aki mindennél jobban szeret! Ha én nem is számítok legalább rá gondolhatnál. De te egyáltalán nem gondolkodsz, cseszd meg!
- Ne sírj! - ölelt magához - Kérlek, nyugodj meg. Jól vagyok, nem esett semmi bajom. Igazad van, felelőtlen döntés volt, nem szabadott volna ezt tennem, csak egyszerűen annyira megbántottnak éreztem magam. Azt hittem te is érzel valamit irántam, és amikor már a sokadik kifogásod volt a randi ellen...
- Sajnálom, egy kifogást sem kellett volna keresnem, csak igent mondanom, csak olyan hirtelen jött az ötlet és megijedtem, tényleg nem kellett volna túlkomplikálnom. De utólag mindig okosabb az ember.
- Csak tekintsük meg nem történtnek a mai napot, rendben? - húzott magához a derekamnál fogva, és pedig bólogatva egyeztem bele az ötletébe, majd szorosan átöleltem és a mellkasába fúrtam az arcom. Hosszú percekig feküdtünk egymás mellett az ágyban, mikor halkan megszólalt.
- Tényleg nagyon sajnálom!
- Én is sajnálom.
- Amúgy szerinted - kúszott a fülemhez, majd apró puszit adott az arcomra - mit szólna Hope egy kistestvérhez?
- Biztos örülne neki. - nevettem - De én már kevésbé. Egy gyerekkel sem bírunk el, alig szereztél róla tudomást fél éve, máris beújítanál egy csöppséget?
- Most miért ne?! Tök jó buli lenne.
- Drágám, egy gyerek nem a buliról szól. Azok vállalnak babát, akik családot szeretnének alapítani, mert szeretik egymást. Szerintem felesleges erről beszélnünk.
- Ha te nem szeretnéd, majd a tudtod nélkül megoldom. - vont vállat lazán.
- A gyerekcsináláshoz két ember kell. Hogy oldanád meg?
- Nos, drága kicsi szívem, megvannak a saját módszereim.
- Mégpedig?
- Sajnos nem oszthatom meg veled. Úgy nem lenne izgalmas. - nyomott puszit az orromra.
- Hát rendben. Jó éjszakát!
- Jó éjt! - ölelte át a derekam és szorosan magához húzott - Attól még, hogy nem vagyunk egy pár, én nagyon szerelek, ugye tudod?
- Tudom.