2. Évad 9. Rész

Sziasztok! :)

Bocsánat a hosszú kihagyásért, de Informatika-érettsége kell készülnöm, és nem tudok semmit(!!!), és két hét múlva érettségi... De nembaj, majd csak lesz valahogy! Jó olvasást!

~April~

Fáradtan ültem az ideiglenesen közös ágyunkon hajnali kettőkor. Fejem mellett egy kislámpa halvány fénnyel világította meg a kezemben lévő könyv lapjait, az ölemben pedig Niall feje pihent, aki görcsösen ölelte át a derekamat. Egyik kezemmel a fiú láztól nedves haját cirógattam, miközben próbáltam elmerülni a romantikus regény soraiban, de ez nem igazán sikerült. Hiába faltam szemeimmel a sorokat és a lapokat, az eszem teljesen a mai nap eseményei körül forgott. Mikor a teszt negatív lett nagyon megkönnyebbültem. Rettenetesen féltem tőle, hogy most még egy gyerekünk lesz, hiszen újabban a kapcsolatunk sem fényes, bár nem vagyunk együtt, mégis úgy érzem olyanok vagyunk mint egy házaspár. Szeretek hozzábújni, és vele lenni, mindent szeretek benne, de mégsem vagyok képes úgy vele lenni, mint a barátnője, hogy megcsókolni csak úgy bármikor, olyan bizarr lenne az egész, főleg ha még össze is házasodnánk.
- Anyu! - zökkentett kis kislányom vékony hangja, aki a résnyire nyitott ajtón kukucskált be félálomba.
- Szia Angyalkám! Mi a baj?
- Rosszat álmodtam. - törölgette álmos szemeit miközben felmászott mellém az ágyra, és szorosan mellém ült. - Ez egy kalandos történet egy fiatal lányról és a kissé egy barátjától.
- Elmeséled nekem? - vette a kezébe a könyvem, majd lapozgatni kezdte - Nincsenek benne képek?
- Nincsenek. Ezt neked kell elképzelni. A történetben a lányt Margo-nak hívják a fiút pedig Quentin - nek.
- És ők szerelmesek?
- Ezt még nem tudom, még csak ma kezdtem el.
- Nekem nem tetszik. Nincsenek benne képek. - rázta a fejét csalódottan, majd apukája mellé ült, majd hosszú percekig figyelte Niall nyugtalan arcát. - Mi a baja a papának? Ő is rosszat álmodik?
- Igen. Tudod apu nagyon beteg, mint amilyen te voltál nyáron, emlékszel? Most ő sem tud jól aludni a láz miatt.
Hope szomorúan megsimította apukája arcát, majd beférkőzött az ő takarója alá, felemelte egyik engem ölelő karját, bemászott alá, majd óvatosan visszahelyezte az eredeti pozíciójába, és kényelmesen elhelyezkedett apukája ölelésében. Letettem a kezemből a regényt, és a szunyókálókat figyeltem az éjszaka további részében. Niall izzadságtól nedves haját cirógattam, és a kezem néha a csontos hátára is levándorolt. Tekintetemet egy pillanatra sem tudtam elszakítani a csodálatos képről. Kettejük között a hasonlóság sokkal több mindenben nyilvánult meg, mint amit én eddig észre vettem.
Hajnali öt körül a kis betegem mozgolódni és nyöszörögni kezdett, majd óvatosan felnyitotta a szemeit, és rám emelte tekintetét. Kék íriszei most fénytelenek voltak, nem csillogtak úgy, mint általában, laposakat pislogva méregette a karjaiban szuszogó kislányát, majd apró csókot lehelt a homlokára és felém nézett.
- Hogy vagy?
- Egész éjszaka fent voltál? - kulcsolta össze kezünket. Csak halványan elmosolyodtam és vállat vontam - April, nem kellett volna. Nem vagyok olyan rosszul, és neked is pihenned kell.
- De igen, kellett. Inkább gyere, jó lenne ha lezuhanyoznál, utána pedig be kéne venned valami lázcsillapítót.
Kikászálódtunk a paplan alól úgy, hogy Hope-ot ne ébresszük fel, majd a fürdőbe vezettem szegényt. Egy kicsit bizonytalanul állt a lábain, ezért úgy éreztem, hogy jobb ha mellette maradok. Felültem a pultra, amíg ő  a zuhanykabinban áztatta magát.
- Tudod, szerintem te szarabbul nézel ki mint én? - dugta ki a fejét az ajtó mögül és onnan vigyorgott rám fáradtan.
- Ez igazán kedves. - forgattam meg a szemem. - Legközelebb hagylak szenvedni.
- Nem tennéd. - zárta el a csapot, majd dereka köré tekert egy törülközőt és elém lépett.
- Gyere te nagy gyerek. Öltözz fel, és feküdj be az ágyba én pedig hozok gyógyszert. - löktem óvatosan a szobája felé.
- Várj. - nyúlt a karom után, és magához húzott. Szorosan átölelte a derekam és homlokát az enyémnek nyomta. - Köszönöm, hogy ápolgatsz.
- Ezen nincs mit megköszönnöd. Egy család vagyunk, ez a kötelességem, meg amúgy is az én hülyeségem miatt lettél beteg.
- Egy család vagyunk? - mosolyodott el lágyan. Szemében valami furcsa csillogást véltem felfedezni, ami engem is megmosolyogtatott.
- Te nem így gondolod?
- De, nagyon is.
- Na gyerünk te nagy gyerek. Öltözz fel, és gyere le a nappaliba. Ne ébresszük fel az angyalkánkat.
- Tényleg, hogy került ide? - lesett be az ajtón.
- Rosszat álmodott. Attól féltem ráfekszel, vagy valami. - nyújtottam rá a nyelvem játékosan.
- Na persze, kösz! Éreztem, hogy oda bújt. Olyan aranyos volt! - sóhajtott ábrándozva, amin halkan felnevettem, majd löktem rajta egyet óvatosan, hogy húzzon már befelé, és öltözzön fel. Én gyorsan lerobogtam a nappaliba, ahol ledobáltam a földre a díszpárnákat a kanapéról, és egy takarót raktam az egyik karfájára, a másikhoz pedig egy puhább díszpárnát a karácsonyfa mellől. A konyhában megkerestem a gyógyszeres dobozt, majd annak a tartalmát átkutatva találtam rá néhány szükségesnek vélt gyógyszerre. Egy kis tálcára pakoltam őket dobozostul, mellé egy üvegpoharat és egy üveg vizet tettem, majd a nappali felé vettem az irányt, ahol Niall már kényelmesen terpeszkedett a kanapén.
- Kényelmesen ülsz? - húztam fel az egyik szemöldököm
- Igen, kösz, hogy kérded, egész jó így. - vigyorog rám gonoszan. Jól van, Horan! A földről egy párnát felkapva teljes erőmből fejbe vágtam. - Ezt most miért kaptam?
- Szerinted én hova fogok ülni?
- Azt hittem, hogy mész reggeli csinálni. - nézett rám kiskutya szemekkel.
- És nekem ebből mi hasznom származik?
- Nem téged eszlek meg! - rántott vállat bohókásan, bár tekintetén látszott, hogy egyáltalán nincs jól, és legszívesebben aludna, de nem akart betegeskedni.
- Jól van, összedobok valamint, te addig pihenj.

A délelőtt folyamán nem nagyon csináltunk semmit, csak ültünk a nappaliba, miközben a karácsonyfa melletti kis kandallóban ropogott a tűz, és Hope egyik meséje halkan szólt a tévén
- Mi lesz az ebéd? - nyöszörgött mellettem Niall.
- Neked doktorbácsi, nekünk palacsinta. - vigyorogtam rá kedvesen.
- De jobban vagyok, nem kell orvoshoz menni. - nyafogott.
- Igen, persze, ezt ismerjük. Már hogy lennél jól? Reggel is, amire behoztam a kaját amit kértél reggelire, te addigra már úgy aludtál mint a bunda. Te nem szoktál elaludni, főleg, ha tudod, hogy kajaidő van.
- Fáradt voltam, na. Amúgy is kezdek meghízni, és akkor már nem szexizhetek neked a tengerparton egy szál fürdőnadrágban.
- Ne nekem "szexizz", hanem a csajoknak, akik nyálukat csorgatva bámulnak utánad. Bár szerintem nem a testedtől vannak elájulva, hanem a nevedtől.
- Amit te előszeretettel nyögsz. - vigyorgott rám gonoszan, majd magára rántott.
- Csak úgy közlöm, hogy ezzel a mondatoddal igen felkeltetted a kislányod érdeklődését! - böktem a fejemmel Hope felé, aki furcsa arckifejezéssel figyelt minket, majd hosszú hallgatás után megszólalt.
- Most kistesót csináltok? - vigyorodott el. A pillanatnyi meglepődés után kénytelen voltam az arcomat Niall mellkasába fúrni, hogy ne nevessem el magam hangosan, ám ez csak rólam volt elmondható, hogy toleráltam a kislányunk érzéseit, mivel Niall előszeretettel tört ki hangos kacagásban, mire mellkason csaptam.
- Nem kicsim, a mami csak megnézte a lázamat. - köszörülte meg a torkát a kis beteg.
- Pedig azt hittem, hogy lesz kistestvérem. Úgy szeretnék egyet. Veletek nem olyan jó játszani. - szomorodott el.
- De angyalom, ha lesz kistestvéred, biztos, hogy akkor még nagyon sokáig nem tudnátok játszani, mert ő még nagyon pici lenne, és nagyon sokat kellene ám rá figyelni és akkor az lenne a baj, hogy vele sem tudsz mit játszani.
- Nem baj, de olyan jó lenne. Csak mondom... - fordult vissza a meséje felé. Kicsit furcsán néztem kislányunkra még egy darabig. Pillanatok alatt újra a mesének szentelte a figyelmét, és teljesen kizárta a külvilágot, és pedig előszeretettel néztem a gyönyörű porcelánbaba arcát. Haját reggel hátra fogtam, így tökéletesen szabadon hagyta a kerek arcocskáját. Szemei csillogtak, ahogy izgult, hogy mi lesz a mesében, az arca kicsit ki volt pirosodva, gondolom melege volt a takaró alatt, amibe belebugyolálta magát, kicsi kezecskéivel a kedvenc Barbi babáját szorította. Olyan aranyos látványt nyújtott, én pedig előszeretettel néztem őt akár egész nap.
- Tudod, lehet, hogy sok mindent elbasztunk az életben, de Ő határozottan tökéletesre sikerült. - pillantottam fel Niallra, aki egyetértően bólintott.
- El kéne gondolkodnunk pár év múlva egy kistestvéren. Hátha össze jön egy kisfiú.
- Talán. - tápászkodtam fel - Megyek ebédet csinálni, te meg idd meg a teád, hogy hozhassam a másikat.
- Igen is, asszonyom! - nyújtotta rám a nyelvét, mire csak megforgattam a szemem, és Hopehoz léptem.
- Gyere kicsim, átköltöztetlek a kanapéra. Figyeld, hogy a apu meg ne szökjön, rendben? - guggoltam le elé, ő pedig csak nagyon lelkes fejrázással válaszolt. Felemeltem a fotelból, és átraktam Niall mellé, aki azonnal az ülésbe tápászkodott, és az ölébe vette a kislányát, és komoly beszélgetésbe is kezdett vele a meséről.