3. Évad 1. Rész

~Hope~

El sem hiszem, hogy végre betöltöttem a 18-at és már csak a ballagás meg az érettségi van vissza. Már nagyon várom, hogy vége legyen a giminek és mehessek a művészeti egyetemre ősztől. Persze szerettem a gimnáziumot, nem volt vele semmi bajom, a barátaimmal tölthettem a napokat, megszokott környezet, jó fej osztálytársak... de már úgy érzem, szükségem van a változásra. A szemüvegemet végre elhagyhatom, a fogszabályozómat levették, a hajam a nap hatására teljesen kiszőkült... örülök, hogy egy teljesen új emberként, felfrissülve vágtok neki az utolsó heteknek, és a nyárnak.

Nem vagyok egy elzüllött tinédzser, igazából egészen normálisnak számítok. Szeretek otthon ülni, olvasni, zenélni, rajzolni, de ugyan akkor sokat járok el a barátaimmal vásárolni, kajálni, bulizni, strandra. A szüleimmel kifejezetten jó a kapcsolatom, talán azért, mert nagyon fiatalok és nagyon lazák. Anyum egy modellügynökségnél dolgozik. Rengeteg időt foglalkozott azzal, hogy ne csak a hihetetlenül vékony lányok lehessenek modellek, hanem az alacsony, átlagos testalkatú, szép lányok is kapjanak lehetőséget. Az egyik nagy ausztrál divatcég felfigyelt a folyamatos kampányolására, nagyon megtetszett nekik az ő álláspontja, az elképzelései. Mára már ez a cég hihetetlen sikereket ér el, a modelljeik a legszebbek közé tartoznak szerte a világon. Apum, ő egy lemezkiadót vezet, ahol ő személyesen tehetséges énekeseket, bandákat keres a környékről, és őket karolja fel – idejét egyáltalán nem sajnálva. Hihetetlenül becsülöm a munkáját és imádom, hogy ennyit foglalkozik a fiatalokkal. A szabad idejében pedig rengeteget golfozik, amihez én is nagyon szeretek csatlakozni.

Sajnos nekem hiába jó mind a kettőjükkel a kapcsolatom, ha ők egymással nem igazán jönnek ki. Rengeteget veszekednek, az elmúlt években többször is már odáig jutottak, hogy el akarnak válni, volt, hogy apa egy pár napra elköltözött tőlünk... Nem az a probléma kettejük között, hogy nagyon fiatal koruk óta együtt vannak, és már nem szeretik egymást, mert még mindig hihetetlenül oda meg vissza vannak egymásért, hanem a kistestvérkérdésen megy a balhé. Hiába próbálkoznak, egyszerűen nem jön össze nekik a baba, amit én is nagyon sajnálok, hiszen mindennél jobb lenne, ha lenne egy kistesóm, de sajnos néha már inkább azt kívánom, hogy inkább váljanak el, de fejezzék be a folyamatos veszekedést.
De a családomnak van még egy nagyon fontos tagja, Brad.
-          Szerelmem? Merre jársz? – karolt át a barátom. Bradley-vel már 1,5 éve együtt vagyunk, és minden tökéletes.
-          Ne haragudj, egy kicsit elkalandoztam. Már várom, hogy végre nyár legyen.
-          Tudom. Én is nagyon várom. Nem szeretem, hogy külön iskolába járunk, de majd szeptembertől. Minden megváltozik.
-          Igen, minden még tökéletesebb lesz a maga tökéletlenségével együtt. – összebújva néztünk valami idióta filmet a tv-ben, ami egyáltalán nem érdekelt sem engem, sem őt. – Időben haza kell vinned, ugye tudod?
-          Tudom, de azt nem mondta anyud, hogy nem maradhatok nálatok utána. – vigyorgott kisfiúsan.
Csak egy nevetéssel díjaztam ötletét, miszerint nálunk marad, majd pedig feltápászkodtam az ágyról, hogy a konyhába mennyek valami üdítőért.
-          Hozz nekem valami kaját, légy szíves.
-          Persze, még jó, hogy ez a te házad. Még szolgáljam is ki a nagy segged, mi? – nyújtottam rá a nyelvem, majd leballagtam a konyhájukba, ahol Brad anyukája főzött. Rámosolyogtam, majd gyorsan kiszolgáltam magam, és visszamentem a szobába.
-          Hol a kajám? – nézett szomorúan.
-          Bocs, de lent volt anyád. Nem akartam vele túl sokáig egy légtérbe lenni.
-          Ne legyél már ilyen ellenséges.
-          Nem én vagyok az ellenséges. Te is tudod, hogy azóta utál, mióta megtudta, hogy a második suli amit megjelöltem az L.A.-be van. Nem szeretem, hogy úgy kezel téged, mint egy kisgyereket és elkényeztet.
-          Igen, azt én se, leszámítva az elkényeztetős részt. Azt határozottan kedvelem.
-          Idióta! – löktem meg vigyorogva.

A délután hamar eltelt, így kénytelen voltam haza menni, amit valahogy mostanában nem szívesen teszek. Mindig ugyan az vár rám, a veszekedéseik közepébe csöppenek, ahogy most is.
-          Megjöttünk! – kiabálom idegesen, amikor már vagy 4 perce észre sem veszik, hogy az ajtóban álltunk, pedig még hangosan be is vágtam azt magunk után, mikor bejöttünk.
-          Kincsem! – ölelt magához szorosan apum, mire anyum sírva csak felrohant az emeletre – Milyen napod volt?
-          Egészen tűrhető. A szokásoson kaptatok össze?
-          Nem, de minden veszekedés ide vezet. Most kitalálta, hogy megcsalom őt.
-          És megcsalod?
-          Igen, elméletileg minden egyes szembe jövő nővel, és minden fiatallal, aki bejön az irodámba. – forgatja meg a szemét, amin én jót mosolygok - Már nagyon unom, hogy folyton csak veszekszünk.
-          Nem értem miért csináltok ebből ekkora ügyet. Ha ennyire zavar, hogy nem tudtok összehozni egy kistesót, mennyetek el dokihoz vagy fogadjatok örökbe egy kisgyereket. Annyi megoldás lenne erre az egész marhaságra, nehogy már nekem kelljen ezen agyalni, hogy netek hogyan legyen gyereketek.
-          Kicsim, az élet egy hullámvasút. Egyszer fent, másszor lent.
-          És ti már 6 éve csak lefelé tartatok ezzel a hullámvasúttal. Lassan már mélyebbre nem is süllyedhettek.
-          Látod? Akkor majd onnan felfelé fogunk menni. Hagyj nekünk még egy kis időt.