2. Évad 8. Rész

~April~

A reggel már teljesen nyugodtan indult, ott folytattunk, ahol tegnap délután abba hagytuk. Gyorsan lefőztem az életmentő kávét, amíg Niall összedobta a gofri tésztáját, és kisütöttem. Mivel ebédre hivatalosak voltunk Liam-ékhez, az ebéd miatt nem kellett aggódnom, az egész délelőttöt Hope kényeztetésével töltöttük, és persze folyamatos játékkal.
- Most apu legyen a babával! - vette el tőlem a szőke Barbit és apukájának adta, én pedig megkaptam a plüsskutyát, aminek eddig Niall volt a szinkron hangja.
Barbiék életének eljátszása igazán szórakoztató volt, főleg mivel Niall kapta az anyuka szerepét, és elváltoztatott hangon magyarázott. Persze Hope is és én is folyamatosan vihogtunk.
- Ne már, így kiesek a szerepemből! - visította a kicsiny családunk férfi tagja, majd durcásan letette a babát és elvonult.
- Most hova mész? - kiabált utána Hope kicsit ijedten.
- Kiteregetek. Itt senkit nem érdekel az egész napos erőfeszítésem. - sipította "Női" hangon, majd pár pillanat múlva megjelent a kezében a kosár vizes ruhával és felhúzott orral elindult a lépcsőn felfelé. És a nappali puha szőnyegén fetrengtem a nevetéstől, míg szegény kicsi Hope-om kétségbeesetten szaladt a lépcső felé, hogy utolérje az apukáját. Meg mindig nevetve pattantam fel, majd a lépcsőn utolérve kislányomat felkaptam, és a teregetős szobába szaladtunk.
- Apu, majd mi segítünk! - ugrott a nyakába kislányunk.
- A magad nevében beszélj, én csak élvezem, hogy végre nem nekem kell.
- Te szoktál teregetni? - nézett rám kislányom nagyra nyílt szemekkel, ami most Niallt késztette arra, hogy felvisítson.
- Ezt meg se hallottam, Hope Grayson! - sértődtem meg egy kicsit. Kicsit nagyon viccből, majd felálltam, és az ajtóból visszafordulva még ráöltöttem a nyelvem, majd kiléptem a szobából.
- Anyu, nem szabad nyelvet ölteni senkire! Nem szép dolog, hallod? Még te mondtad nekem, bocsánatot kell kérned!
- Igazán? Mikor tanítottam én ezt neked?
- Amikor kinyújtottam a nyelvem Tom-ra, és az anyukája megharagudott.
- Értem. Tényleg csúnya dolog kinyújtani a nyelved másokra, szóval ne haragudj kicsi angyalkám.
- Semmi baj. - vigyorgott, majd kicsi karjait szorosan a nyakam köré fonta.
- Ha semmi baj, miért akarod megfojtani a mamit? Már lilul a feje! - hallatszott mögülünk Niall hangja.
- Ne gonoszkodj, Horan. - nyújtottam rá a nyelvem.
- Anyu! - sipított fel kislányom, mire csak a homlokomra csaptam. - Most kérj bocsánatot aputól!
Nagy nehezen feltápászkodtam, majd az említett személy elé léptem, aki felhúzott szemöldökkel várta a bocsánatkérésemet.
- Drága Niall, kérlek bocsásd meg eme vétkemet, és ne haragudj, amiért rád öltöttem a nyelvemet. Nagyon csúnya dolog volt, nem kellett volna ilyen hevesen reagálnom. - vigyorogtam rá, mire ő alig tudta visszatartani a nevetését.
- Bocsánatkérés elfogadva. - tárta szélesre a karjait, mire és közéjük bújtam. - Tudod mennyi mindenre lehetne használni azt a csodálatos nyelvet?! - suttogta a fülembe, mire nekem kiugrottak a szemeim, de próbáltam visszatartani az előtörő nevetésemet.
- Inkább a te nyelvedet lehetne hasznosítani, nem gondolod? - húzódtam el tőle. Arcán hatalmas vigyor terült el, majd rám kacsintott, és mielőtt még elment volna Hope után megállt mellettem egy pillanatra.
- Majd éjszaka a hálóban, Édes! - nyomott puszit az arcomra, mire én felnevettem, löktem rajta egyet, majd eltűntem a hálószoba ajtaja mögött, hogy kicsit rendbe szedjem először magamat, utána pedig Hope-ot.

- Sziasztok! - nyitott ajtót Liam, majd két puszi és egy meleg ölelés után betessékelt minket a házba, de a mögöttünk lépkedő Niallnak már nem volt ilyen meleg a fogadtatás, mivel szegény fiú a hóban kötött ki.
- Paynooo! - nevetett, miközben a barátja rajta fetrengett.
- Hiányoztam? - nyomott egy adag havat a szőkeség arcába a házigazda.
- Kimondhatatlanul. - nyögött fel apucikánk. Nevetve csuktam be az ajtót, bár tudtam, hogy Niall meg fog fázni, mert tegnap is rosszul volt, de felnőtt ember, tud vigyázni magára.-gondoltam ezt én Csakhogy amikor a két jómadár befáradt csurom vizesen, Niall mellém lépett.
- Kicsim, amíg átöltözök csinálsz nekem egy teát? Teljesen átfagytam. - könyörgött édes hangon, mire szem-forgatva rábólintottam. - Kösz, imádlak! - nyomott puszit az arcomra, majd felrohant Liam után az emeletre.
- Ez mi volt? - vigyorgott Sophia.
- Ez kérlek a "legyenmégegygyerekünkésmennyünkrandiznimertszeretlek" Niall volt. - léptem be utána a konyhába.
- És ezzel mi a probléma?
- Nem tudom, nekem gyors. Persze, ott van Hope, aki miatt jó lenne, de nem tudom. Olyan furcsa érzésem van az egésszel kapcsolatban. Lehet, hogy most nagyon szeret minket, de ha egy vagy két év múlva már másra vágyik nem én szeretnék az lenni, aki teljesen összetörik, mert beleszeretett.  Jó ez így, ahogy van.
- És ezt neki is mondtad?
- Dehogy mondtam, az kéne még, hogy tudja. Tegnap így is össze vesztünk. Nem akarom, hogy Hope meghallja, tudod, ő olyan boldog. Megkapta az apukáját, amire vágyott.
- Ez jó dolog. Boldoggá tetted ezzel mindkettejüket, még akkor is, ha nem érzed így.
- Ha majd gyereked lesz tudni fogod, hogy itt már nem a te érzéseid számítanak. Bármit megtennél a kis porontyodért. Ha azt kérné kirepülnék az űrbe és hoznék neki egy csillagot, bármi áron. Itt nem számít, hogy lehetetlen. Akár meddig elmegyek, hogy ő boldog lehessen.
- Ez édes. Szoktunk Liammel néha a jövőről beszélgetni, hogy milyen életünk lesz, hol fogunk lakni. Nekem van egy furcsa megérzésem, hogy ez után az egy éves kihagyás után sem fognak a fiúk visszatérni a munkához. Legalábbis szerintem nem szeretnének, nekem ez jött le Liam mostani viselkedéséből.
- Igen, remélem igazad van. Akkor talán még én is átgondolnám a kistesó kérdést. - fogtam kezembe Niall bögréjét, majd kivittem a nappaliba, ahol a többiek tartózkodtak. Niall a földön ült, ölében pedig Hope térdelt, és a haját birizgálta.
- Gyönyörű vagy! - puszilta meg a kislány állát Niall.
- Te is az vagy! - tette kicsi kezét az apukája arcára.
- Te sokkal gyönyörűbb vagy! - döntötte le a szőnyegre a kis hercegnőt az apukája majd csikizni kezdte. - Nagyon szeretlek.
- Tudom! - nevetett Hope.
- Mond, hogy te is szeretsz. - kínozta tovább.
- Nem!
- Gyerünk! Különben nem hagyom abba.
- De be fogok pisilni! - sikította tündére hangon.
- Nem érdekel. Ha nem mondod, hogy szeretsz, akkor bepisilsz!
- Jól van, és is szeretlek! - sikított Hope kacagva, majd szorosan átölelte az apukáját.
- Tudtam én. - vigyorgott Niall a kislányára.
Mosolyogva tettem le a bögrét az asztalra, majd elhagytam a helységet, és kimentem az erkélyre. A kellemesen fagyos levegőt mélyen beszívtam, és hagytam, hogy a tüdőmet elárassza, és kiűzze a fejemből a gondolatokat.
- Ugrani készülsz? - hallottam meg hirtelen egy ismerős rekedt hangot, mire lenéztem - Csak meg akkor elkaplak.
- Innen felesleges lenne. - vigyorogtam le rá.
- Meg fogsz fázni.
- És ez téged miért is zavar, Styles?
- Engem nem zavar, de talán Niall-t fogja. - vont vállat vigyorogva.
- Szerinted hol nem szarom le?
- Hát ez kedves. - hallottam meg az említett srác hangját - Hoztam neked kabátot. - dobta le a kis dohányzóasztalra, majd csalódottan bement.
- Niall, várj! - siettem utána - A francba állj már meg! Mi a bajod? Mit vagy ilyen hirtelen haragú? Havibajos vagy vagy mi?!
- Nekem mi a bajom? Rád sem ismerek, teljesen kifordultál magadból. Hogy beszélsz egyáltalán úgy általában, meg rólam is? Most is, és a konyhában is. Hallottalak. - sóhajtott fel szomorúan, és lehajtotta  a fejét.
- Ne haragudj. Nem tehetek róla, kétségbe vagyok esve, rendben?! Elmentem sétálni. - bújtam bele a kabátba, ami mellesleg az övé volt, majd lerobogtam a lépcsőn, és kiléptem a bejárati ajtón. Nagyon sóhajtva indultam el jobbra, az tűnt szimpatikusnak, így arra kezdtem szaladni.

~Niall~

Egy darabig figyeltem a helyet, ahol az előbb még Ő állt. A gondoltok csak úgy cikáztak a fejemben, nem tudtam rájönni, hogy mi történt. Nem mondtam semmi rosszat, Ő volt az, aki "csúnyán" viselkedett. Délelőtt még minden rendben volt, teljesen jól elvontunk, aztán egyszer csak felfújta magát és egy csapásra vége a boldog családi idillnek.
Mérgesen dübörögtem le a földszintre, mire a többiek döbbenten figyeltek.
- Mi volt ez? Azt hittem kibékültetek. - nézett rám értetlenül Harry.
- Eddig még úgy volt, de ötletem sincs mi kattant be Nála mér megint. Elmegyek utána, és beszélek vele. Ez így nem jó. Nem baj, ha itt hagyom Hope-ot egy kicsit. Meg kell keresnem, mielőtt valami őrültséget csinál.
A többiék beleegyezése után kirohantam az ajtón egy vékony pulcsiba, és körülnéztem, hogy merre mehetett. Reméltem, hogy ismerem annyira, hogy megtaláljam, így elindultam az általam feltételezett útvonalon. Rohantam az utcákon, mint valami őrült, de a kereszteződéseknél alaposan körbenéztem, hogy merre barátságosabb a tovább vezető út, és mindig az ellenkező felé indultam. Egyre ridegebb és komorabb részére értem a városnak, ami kezdett megrémiszteni. Örültem, hogy még jócskán délután van, és nem kezd sötétedni, bár tél révén így is hamar lemegy a nap, szóval sietnem kellett.
Már órák teltek el, én pedig csalódottan huppantam le egy padra, ami a közelben volt, és a környezetet figyeltem, hátha meglátom, és akkor, végre hatalmas megkönnyebbülésemre ott ült tőlem nem messze. Nagy sóhaj hagyta el a lassan bekékülő ajkaimat, majd átszeltem a kis parkot, és felé rohantam.
- Most nekem kéne leüvöltenem a fejed! - szólítottam meg halkan, mire rémülten kapta fel a fejét. Szemei tompán csillogtak, majd megint a csizmájára szegezte a tekintetét. Óvatosan leguggoltam elé, és a térdére raktam a kezem - Mi folyik itt April? Miért zárkózol be? Mit titkolsz?
- Nem titkolok semmit. Félek.
- Mitől félsz, kicsim? Mindentől megvédelek, egy család vagyunk. - próbáltam magamhoz ölelni de nem engedte. Halkan hüppögni kezdett, arcán megeredtek a könnyek, majd a kabátom zsebébe nyúlt, és ki vett egy kis hosszúkás dobozt, majd remegő kézzel felém nyújtotta. Egy pillanatig csak néztem, majd elvettem tőle, hogy megtudjam mi is ez. A fehér dobozon hatalmas betűkkel virított, hogy "Terhességi teszt". A döbbenet úrrá lett rajtam, de pár pillanat múlva végre bátorságot vettem magamon, és megszorítottam a most már zokogó lány kezét.
- Kisbabánk lesz? - köszörültem meg a torkom.
- Nem tudom. Én nem akarom, Niall. Nem akarom, hogy pozitív legyen. - szorított a nyakam keservesen zokogva, miközben szorosan öleltem magamhoz.
- Minden rendben, haza érünk és megtudjuk, majd utána megbeszéljük, hogy mi lesz. Nyugodj meg! - simogattam a hátát, majd felálltunk a hideg padról, és hazaindultunk. Sikerült leintenem egy taxit, ami vissza vitt minket Liamékhez, ahol April azonnal a mi kocsinkba ült, én pedig a többiékkel, és Hope-val is megbeszéltem, hogy maradjon ott még egy kicsit, míg mi megbeszélünk mindent. Bár rettenetesen átfagytam, és biztos voltam benne, hogy ha csak megfáztam, akkor hatalmas szerencsém van.
A nagy fekete autó lassan gördült a havas utakon, próbáltam óvatosan vezetni, míg April kétségbeesetten szorította hideg bal kezemet, ős próbáltam a kicsi puha kezeivel felmelegíteni azt.
- Minden rendben lesz, megígérem. - emeltem számhoz kezét, és óvatos csókot leheltem rá.
- Remélem. - motyogta alig hallhatóan, majd az ablakon kifelé kezdett bámulni.

A kanapén ülünk egy-egy forró nyugtató teával takaróba bugyolálva, a kandallóban kopogott a tűz, az egyik fotelben összekucorogva pedig a betakart Hope szundított.
- Jobban vagy? - simítottam végig a mellettem ülő gyönyörűség karján.
- Persze, jól vagyok. Ne haragudj rám, kérlek. Beszélnem kellett volna neked a babaparáról, de túlságosan kétségbe voltam esve. Nem tudtam, hogy mondjam el, hogy kérjek segítséget, féltem a reakciódtól, a helyzettől.
- Már nincs okod félni, ketten mindent meg tudunk oldani. Ketten együtt!
- Együtt! - nyújtotta felém a kisujját, mire és mosolyogva akasztottam bele a sajátomat az övébe.
- Niall, jobb ha lepihensz, kezdesz lázasodni. - simította meg az arcom. Tisztában voltam vele, hogy nem kerül el a betegség, így nem lepett meg a dolog, hanem rábólintottam, majd feltápászkodtam, és az emelet felé igyekeztünk együtt. Elől ment April kezében a gyönyörű kislányunkkal, mögöttük pedig én a büszke apuka, mint egy aludni induló normális család.