Itt a rész második fele Niall érzéseiről és gondolatairól. Nem lett hosszú, sőt, de a következő sokkal hosszabb lesz, viszont(!!!) egy komment után hozom csak! Amíg nincs vélemény, nincs rész. :)
Legyetek rosszak, és Boldog Karácsonyt!
~Niall~
Miután Grayson ott hagyott a nappaliba inkább a szobánkba vonultam, hogy kicsit lenyugodjak. Bosszankodva ültem le April ágyára, és azon kattogott az agyam, hogy mégis mihez fogok most kezdeni, mi lenne a helyes lépés. Nem tudom elfogadni a döntését, mivel és teljesen komolyan gondolom azt, hogy velük legyek, de ha ő nem akar hozzám költözni, akkor én jövök ide. Nincs más választásom. A fiúkkal most egy nyugisabb évre számítunk, néha egy-két koncert, díjátadó, és majd ősszel a lemezt is meg kell csinálni, de most inkább a pihenésen lesz a hangsúly, aminek én is nagyon örülök, hiszem így nem csak Zayn lehet a családjával, hanem én is végre szorosabb kapcsolatot tudom kialakítani Hope-val, bár ő még csak egy kislány, aki feltétel nélkül szeretni tud, inkább April miatt aggódom. Nem tud megbízni bennem, és ezt már többször láttam rajta, a viselkedésén. Szeret engem, tudom, hogy szeret, de nem tudom áttörni a falat, amit maga köré emelt, pedig én már készen állok velük összekötni az életem, hogy egy család legyünk, és kivehessem a részem, és ne keljen Aprilnek egyedül viselnie az összes terhet. Csodálom őt, hiszem hatalmas utat járt be, és egyedül, csak a nagymamája segítségével nevelte ezt a csodálatos kis angyalkát.
A kezeim között hangos csattanással pattintottam vissza a kis gyűrűt rejtő selyemdoboz tetejét, és dobtam el az ágyon. Hiába törném magam, hiába állítanék elé, úgyis nemet mondana. Tudom, hiszen mindig is makacs volt. Már azt se bánnám, ha végül a bandával nem lenne ugyan olyan pörgős az élet, és inkább velük tölthetném az időt. Teljesen beleszerettem Hope-ba, és azáltal April-be is. Ők az én mindenem, a családom, akikhez mindig alig várom, hogy jöhessek, és újra ölelhessem őket. Mikor Hope csak mesél, és mesél, azon az aranyos csilingelő kislány hangján, és figyelem tökéletes arcát, hatalmas mosolyát, ragyogó kék szemeit, amiket tőlem örökölt az orrával egyetemben, valamint az arcformáját, ami teljesen az édesanyjáé... Olyan mint egy földreszállt angyal, a leggyönyörűbb teremtmény a világegyetemben.
Lassan tápászkodtam fel a kényelmes matracról, és tettem el az ékszert a táskámba, majd a család többi tagjának keresésére indultam. Nem sokat kellett keresgélnem, hiszen az egyébként is kicsi lakást hangos nevetés töltötte be, ami a nappaliból származott. A két hölgyemény a kanapén ültek, és a Reszkessetek betörők második részét nézték egy-egy tányér mézeskaláccsal és forrócsokival.
-Hahó, Idegen!-lépett elém April mosolyogva, és egy bögrét nyomott a kezembe- Miért állsz itt?
-Olyan aranyosak voltatok, nem volt szívem megzavarni a családi idillt.
-Te is szerves része vagy ennek a kis családnak. Gyere.-fogta meg a kezem, és a kanapéhoz húzott. Hope-ot az ölembe vettem, és úgy foglaltam el a helyem.
Új: 1 komment után
Szia:)
VálaszTörlésRégóta olvasom a blogodat és valami eszméletlen ahogyan írsz, nagyon tetszik:)
Olyan rossz, hogy lassan vége lesz, de így lesz a jó:)
Hamar hozd a következő részt:)
~G xoxo
Szia!:)
TörlésKöszönöm, és örülök neki, hogy tetszik a történet!:) Az igazság az, hogy hosszabbra terveztem, lenne még ötletem bőven, de olvasó hiányába úgy érzem, nem lenne értelme tovább folytatni.:)
Holnap délután fölkerül az új rész!:)
Xx