27. Rész ~ Évadzáró

Sziasztok!:)

Nagyon sajnálom a késést, ismét. Nem tudok vele mit csinálni, nem sok ihletem van mostanában, vagy ha részt írok, az depressziósra sikerül, így mindig újra kell kezdenem.
Mint látjátok, évadzáró részt hoztam, tehát egy kicsit talán szünetelni fog a blog, de nem komoly szünetre gondolok. Őszi szünetben mindenképpen jön az új rész, ami csak 2 hét, körülbelül. :)

~Niall~

Ma van a nagy nap. El sem hiszem. Ma végre kiderül, hogy én vagyok e Hope biológiai apja. Az igazat megvallva reménykedem benne, hogy pozitív lett a tesz, de egyben rettegek is a gondolattól. A srácok sem utaztak haza, azt mondták, most inkább mellettem szeretnének lenni, hogy ne egyedül kelljen átvészelnem ezt a hetet.
A koncert után találkoztam April-lel, valami barátnőjével jöttek el. Már a közönségben is kiszúrtam, de nem voltam benne biztos, csak mikor Paul oldalán beléptek az öltözőnkbe. "Olyan gyönyörű"-az első gondolatom volt, amikor megláttam. Hófehér fogait megmutatta, egy tökéletes mosoly húzódott arcán. Egy visszafogott egybe ruha volt rajta, kedvenc fekete conversével. Mindig ilyet vett. Imádja ezt a darabot. Már gyerekkorunkban is rongyosra hordta, és mikor már végképp szétment, csak akkor vett fájó szívvel másikat. Olyan aranyos volt, amikor letörten bementünk a boltba, majd pár perc múlva hatalmas mosollyal az arcán kémlelte az újonnan szerzett darabot.
Belibegett az ajtón, amit a fiúk hatalmas ovációval fogadtak, bár még mindig furcsa nekik a helyzet. Mikor megtudtam Hope létezéséről, azonnal elmondtam a fiúknak a helyzetet. Egyáltalán nem haragudtak April-re, ugyan úgy imádják, mint azelőtt, talán még jobban is.
A fiúkkal kuksolunk a hotelszobába, arra várva, hogy a barna hajú angyal belibegjen a borítékkal a kezében, bár ez sajnos lehet, hogy még órák kérdése.
-Rendelünk pizzát?-szólalt meg hirtelen Liam, hogy megtörje a csendet.
-Én nem kérek.-sóhajtottam fel.
-Akkor mennyünk el sétálni?-ajánlotta fel Lou kedvesen, pedig nagyon lekötötte a játék, amit Zaynnel játszottak.
-Nincs kedvem.
-Figyelj, Niall!-ült le mellém Amanda- Nem kuksolhatsz itt míg ide nem ér.
-De nem akarok kimozdulni, nem akarok enni, semmit nem akarok! Meg akarom tudni annak a nyomorult tesztnek az eredményét, hogy végre megtudjam mi a fene folyik itt. Mi van ha egyáltalán negatív lesz? Akkor az egészet csak úgy felejtsem el? Ezt várja tőlen, ugye?
-Nyugodj le. Nem lesz negatív. Én teljesen biztos vagyok benne, hogy a te lányod. Tudom, hogy személyesen még nem ismered, de teljesen olyan mint te. Ezen ne izgulj.-borzolta össze a hajam Hazza.
-Én akkor mit kéne tennem, ha az én lányom? El kell vennem Aprilt feleségül? Képtelen lennék rá! Vagy magammal vinni őket, esetleg ott hagyni a bandát és ide költözni? Annyi kérdés van a fejemben, amire senki nem tud válaszolni. Csináljatok amit akartok, de én maradok.-trappoltam be a szobámba, majd levetettem magam az ágyra. A hátamra fordulva bámultam a plafont, ami ebben a pillanatban rettentő érdekesnek tűnt, mert nem nagyon tudtam elszakítani róla a tekintetem.

~April~

Kislányommal az ölembe ültünk a hatalmas ágyamon, miközbe kedvenc meséjét néztük a tv-be. Már vagy százszor látta, de mindig annyira leköti.
-Hope, nekem indulnom kell. Fogadj szót, rendben? Nemsokára jövök.
-Oké! Elmehetünk strandra?-ölelte át a nyakam vigyorogva.
-Ha szeretnétek. De inkább itthon játszatok. Majd elmegyünk együtt délután.
-Rendben. Szia anyu!
-Sziasztok!
Kiléptem az épületből, és leintettem egy taxit. Nem volt energiám vezetni, túlságosan ideges voltam. Félek az eredménytől, félek mi lesz amikor kinyitom a borítékot, és mit fog reagálni Niall. Nem tudom miért kellett ekkora baromságot csinálnom. Fogtam volna be a szám. De túl gyenge vagyok. Nem tudok egyedül felnevelni egy gyereket. Főleg, ha iskolába megy, ha tini lesz. Elkövettem a legnagyobb hibákat, mikor tizenéves voltam. Hogy tudnám akkor őt megóvni ettől?! Fogalmam sincs mi lesz ebből.
A sofőr mogorván jelzett, hogy megérkeztünk, én pedig a kért összeget a kezébe nyomtam. Nem vagyok zsugori, de aki bunkó annak nem adok "borravalót".
A hatalmas épületbe belépve a liftek felé vettem az irányt, hiszen kinek van kedve az ötödikig lépcsőzni? Fent azonnal az orvos irodája felé mentem, majd bekopogtam. A férfi kedvesen fogadott, és mivel tudta, hogy együtt szeretnénk megnézni az eredményt, csak átnyújtotta a borítékot. Alá írtam valami papírt, nem figyeltem mi van benne, valahogy nem igazán érdekelt, majd távoztam is az épületből.
Lassan, bizonytalan léptekkel sétáltam a hotel felé, bár rengetegszer megfordult a fejemben, hogy össze tépem, fel gyújtom a borítékot, vagy csak megfordulok, és haza megyek, de nem tettem. Tudtam, hogy le kell zárnom magamban ezt a dolgot, és végre kideríteni az igazságot ennyi év után.
A hatalmas hotelben a recepciós útba igazított, bár nehezen akarta megmondani merre találom a szobát, hiszen sztárok lakosztályának számát nem adhatják ki csak úgy. A liftbe megnyomtam az emelet számát, és vártam, hogy pillanatok alatt oda repítsen. Egyenesen a pokol kapujába.

~Niall~

Halk kopogás zökkentett ki a fehérség bámulásából. Nagy nehezen feltápászkodtam, és az ajtóhoz léptem.
-Mit nem lehet azon felfogni, hogy hagyjatok békén?-morogtam idegesen, ám a srácok helyett egy zavartan mosolygó barna hajzuhatag nézett fel rám.
-Ne haragudj, nem mondták, hogy rossz passzban vagy. Vissza jöjjek esetleg?
-Ne szórakozz velem, April. Gyere be nyugodtan.
Láttam a kezében szorongatott borítékot, amin a kórház pecsétje díszelgett. Olyan szorosan fogta, hogy ujjbegyei teljesen elfehéredtek.
-És most?-köszörültem meg a torkom.
-Fogalmam sincs. Szeretnéd kinyitni?
-Nem. És te?-kérdeztem alig hallhatóan, mire csak megrázta a fejét.
-Amanda?-kiabált ki barátnőjének, aki egy szempillantás alatt itt is volt- Ki... ki nyitnád helyettünk?
-Persze.-mosolyodott el kedvesen- De bármi is van ezen a papíron, meg kell beszélnetek a dolgokat.
-Tudom, csak mond már.
A lány idegtépő lassúsággal nyitotta szét a fehér lapokat, és azt a bizonyos szót kereste, ami talán örökre megváltoztatja az életemet. És hogy bánnám e? Nem tudom. Nem tudom, hogy melyiknek örülnék jobban, de itt már mindegy volt.
-Hát srácok, ennyi volt.
-Tessék?-nézett fel ijedten April.

~April~

-Nem Niall az apa. Sok sikert a megtalálásához.-mondta Ams teljesen egyszerűen. Idegesen túrtam a hajamba, nem tudtam, nem akartam elhinni szavait. Ha nem Niall az, akkor ki? Hogy fogom ezt Hope-nak elmondani? Mit fognak mondani az osztálytársai, ha nagyobb lesz? "Az anyukád egy kurva, légy rá büszke." Édes Istenem. Ezt nagyon elcsesztem!
Éreztem ahogy a könnyek szúrni kezdik a szemem, ezért inkább felpattantam és az ajtó felé rohantam.
-Ne haragudj, hogy belerángattalak.-suttogtam Niallnak, és már kint is voltam. A fiúk szomorúan nézték, ahogy el akarom hagyni a szobát, de egy harsány nevetés megakadályozott benne.
-Csak vicceltem.-jött Amanda is utánam Niall mellett, aki a papírokat lebegtette, és kínosan vakargatta a homlokát.
-Mi?-a könnyeim már patakokban folytak végig arcomon, miközben értetlenül néztem a szőke fiút.
-Én vagyok Hope apja.